Egyedülálló küldetésre vállalkozott a könyv szerzője, Kordos Szabolcs.
Bejutott a budapesti luxusszállodák diszkrét és zárt világába, ahol a titoktartás a legdrágább szolgáltatás, és gyakran maga az ember az árucikk. Az író hónapokat töltött az ötcsillagos ipar szorgos hangyáival és csúcsragadozóival, hogy megtudja, mi zajlik valójában a forgóajtón túl. Előbb-utóbb megnyíltak az informátorok: meséltek a sztárok vad partijairól, eltusolt politikai botrányokról, a lobbiban hallgatódzó kémekről, a bogaras vendégekről, és a saját szennyesük kiteregetéséről sem feledkeztek meg. Túl sokat láttak ahhoz, hogy hallgassanak.
Kordos Szabolcs bestseller sorozatának első darabja a megjelenés után hét évvel új köntösben, a folytatás premierjével egyidőben tér vissza a könyvesboltok polcaira.
Az elveszett minibár fosztogatói
– a vendég mindent visz
★ ★ ★ ★ ★
– Néha úgy érzem, piti tolvajok gyülekezete vagyunk. Persze a vendégekkel azért mi sem vehetjük fel a versenyt – jelentette ki egy önironikus pillanatában az egyik riportalanyom, Attila.
A vendég ugyanis legszívesebben a fél szállodát hazavinné. Elvégre abba a harmincezer–egymillió forintba, amit éjszakánként a szállásért kifizet, igazán bele kell férnie néhány papucsnak, törülközőnek, vasalódeszkának, jegyzettömbnek… Sőt akár a komplett ágyneműnek. Van, ahol annyira beindult a fürdőköpenybiznisz, hogy ma már külön tételként szerepel a költségvetésben.
– Nem tudom, mi ez a megszállottság, de tény, hogy a fürdőköpenyekre mindenki rá van gerjedve. A törülközőt tízből ketten viszik el, ez nem is olyan rossz arány. A köpenyeket mindenki akarná! Biztosan feltűnt, hogy a legtöbb ötcsillagos szállodában megpróbálnak a vendégek szégyenérzetére hatni. Kis táblán kérik tőlük, hogy ne, csak ezt az egy dolgot ne vigyék magukkal, de ha gondolják, megvásárolhatják a szálloda logójával ellátott köpenyeket. Tízezer forintért úgy viszik, mint a cukrot – mesélte Judit, a recepciós.
Valóban a szálloda logója lehet a titok kulcsa: otthon is szeretné mindenki egy ötcsillagos szállodában érezni magát.
– Jót nevettem, amikor az egyik közismerten dúsgazdag vendégünk ajánlatot tett. Na nem rám, hanem a pólómra! Azt akarta megszerezni. Az enyémet nem adhattam, de szóltam a vendégkapcsolatokért felelős kolléganőnek, hogy másnap reggelre készítsenek be neki egy személyzeti felsőt a lakosztályába. Láttam, ahogyan a kabriójával kikanyarodik a
mélygarázsból. A mi pólónkat viselte, és boldogan mosolygott – emlékezett vissza Judit.
A szállodai kleptománia egyébként teljesen független a vendég anyagi helyzetétől. Az egyik ismert, magyar származású pénzügyi mogult például – aki egymaga képes bedönteni vagy felértékelni az ország valutáját – szállodai körökben leginkább „trükkös csokitolvajként” ismerik.
– Bájos, ahogyan gyermeki mosollyal az arcán vadászik a „jó éjt csokikra” meg a recepción elhelyezett cukorkákra. Ez persze csak játék, senki sem tudna haragudni rá emiatt. Amúgy szeretjük, rendes fazon, nincsenek különleges igényei. Általában egy ötven négyzetméteres kis lakosztályon osztozik a feleségével – mesélte Judit.
Azokat már nehezebben értik meg, akiknek futja százezer forintos szobára, vécépapírra azonban valószínűleg nem, mert távozáskor magukkal viszik a gurigákat – a vécékefével együtt!
– Hihetetlen, hogy mennyit költünk az apróságok pótlására. Nyilván nem szerencsés dolog az általánosítás, de azt vettük észre, hogy a japánokat kivéve mindenki mindent visz – foglalta össze egy menedzser, akinek többek között az a dolga, hogy pótolja a szállodájából ellopott tárgyakat.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a hotelek még nagyvonalúak voltak – talán túlságosan is. Az apróbb dolgokat nem számolták fel, inkább legyintettek: „Ha buktuk, akkor buktuk.” A bankkártyák előtti időkben jóval nehezebb volt felelősségre vonni azokat, akik a megengedettnél többet loptak. A vendég megérkezett a recepcióra, hogy kijelentkezzen, a szobalányok pedig rohantak, hogy gyorsan felmérjék a terepet, addig, amíg az ember a pultnál állt. Legfeljebb tíz percük volt ellenőrizni a minibárt, végigfuttatni a tekintetüket a bútorokon, és leszólni a recepcióra, ha hiányosságot találtak. A pénztártól való távozást követően már csak a legkirívóbb esetekben nyújtották be a számlát. A hitelkártyák elterjedése megkönnyítette a vendégek elszámoltatását: a szálloda bármekkora összeget ráterhelhet a kártyájukra, akár a távozásuk után is. Persze mérlegelik, megéri-e tíz euró miatt felbosszantani egy vendéget. A válasz természetesen nem, ha komoly ügyfélről
van szó, vagy olyan törzsvendégről, aki korábban semmi galibát nem okozott.
A minibár is állandó fejfájást okoz – és nem csak az iszákos vendégeknek.
– Ha minden alkalommal kapnék egy százast, amikor valaki a pultomat veri, hogy ő nem itta meg azt a piát, akkor gazdag ember lennék – panaszolta Anett, a vendégkapcsolati menedzser.
Azt persze ő is elismeri, hogy a minibár aránytalanul drága. A sarki éjjelnappaliban 600 forintért kapható, kis üveg vodka például 2100 forintba kerül a szobában.
– Emberünk az egész napos tárgyalás után egy kis nyugalomra vágyik. Felmegy a szobájába, és magába önti a fél minibárt. Másnap, másnaposan rájön, hogy ez drága móka volt, ezért lemegy a boltba, és pótolja a készletet. Mi persze észrevesszük a csalást, de nem hozhatjuk kellemetlen helyzetbe a vendéget, inkább lenyeljük a dolgot, mint ő a felest. Akkor is ezt tesszük, ha az illető nagyon bizonygatja, hogy nem fogyasztott a minibárból. Nem vághatjuk az arcába, hogy hazudik. A minibárszámlát tehát meg lehet úszni, csak vastag bőr kell hozzá. Sok vendégnek vastag a bőre.
Anett hosszú praxisában már az is előfordult, hogy a vodkát igen, a számlákat viszont annál kevésbé kedvelő hölgyvendég csapvízzel töltötte újra az üveget. Ezt már akkora pofátlanságnak tartották, hogy utólagosan is felszámolták neki.
De a szálloda talán legértékesebb tárgyát is ellopták. Kitalálják, mi lehetett az? Nekem nem sikerült. Egy festményre tippeltem, de tévedtem: a vendégkönyv volt az. Az a kötet, amely már évtizedek óta állt nyitva a recepción, és több tucat művész, politikus és tudós értékes aláírását tartalmazta, de ami a legfontosabb: a szálloda történetét rögzítette. Az autogramok miatt a könyv a piacon is megér több százezer forintot, a hotel számára pedig egyszerűen pótolhatatlan. A recepciósok tudni vélik, hogy egy hegedűművész felejtette el visszaadni a könyvet, de bizonyítékkal nem rendelkeznek, így kénytelenek beletörődni, hogy a szálloda, és így a saját históriájuk ezen darabja örökre elveszett.
A szállodai szarkák Citromdíját – már ami a hazai próbálkozásokat illeti – egy görög pár érdemelte ki. Nem árt megjegyezni, hogy a legnagyobb szállodaláncok maguk készíttetik a berendezési tárgyaik egy részét. Hatalmas gyárak működnek a Távol-Keleten és az Egyesült Államokban, hogy exkluzív matracokat, szőnyegeket és más tárgyakat állítsanak
elő a hotelcsoport számára. Ezektől egységes lesz a szálló megjelenése és kényelmi szintje, a törzsvendég pedig a világon mindenhol ugyanazt a jól megszokott ágyat kapja. A matracok – borsos áron – megvásárolhatóak, ám az említett házaspár ingyen szeretett volna hozzájutni egyhez. Lepedőkbe bugyolálták, majd levonszolták a lobbiba, ahol a csodálkozó recepciósnak azt mondták, hogy vettek egy nagy festményt. Arra már a hotel előtt döbbentek rá, hogy sem a taxis, sem a repülőgép nem tudja elvinni a matracot, ezért a férfi a hátára kapta, és szégyenszemre visszaballagott vele.
Forrás: 21.szazadkiado.hu