Megdöbbentő történet az elveszett gyermekről, aki túljutott a megpróbáltatásokon akár a dzsungelben, akár az utcán nyomorogva, hogy aztán visszatérjen a korábbi életébe.
1954-ben egy távoli, dél-amerikai faluból elraboltak egy négyéves kislányt. Marina Chapmant az otthonából ragadták el, aztán sorsára hagyták a kolumbiai dzsungel mélyén. Csoda, hogy életben maradt. Két nappal később a rettegő és éhező kislány ráakadt egy csapat csuklyásmajomra, és ösztönösen utánozni kezdte a viselkedésüket. Ugyanazt ette, amit a majmok, ugyanúgy viselkedett, mint furcsa barátai. Marina öt évig élt a majmok között, ezalatt állatias vonásokat vett fel: nem beszélt, levetkőzte gátlásait, nem tekintette embernek önmagát, és az emberi közösség szabályai helyett a majomcsalád normáit követte. De ez még csak a kezdet volt szenvedéseinek és kalandjainak sorában…
előszó
Szeretnék elmesélni egy történetet. Az életem igaz történetét. Azt hittem, hogy a dolognak ez a része lesz a legkönnyebb a világon, mármint az, hogy bemutatkozom az olvasónak. Tévedtem. Igazából ez a legnehezebb.
Mikor először találkozunk valakivel, az a szokás, hogy megmondjuk neki a nevünket. Tehát lehetővé tesszük mások számára, hogy azonosítsanak bennünket. Most én is ezt teszem. Azt mondom az embereknek, hogy a nevem Marina. Ez azonban nem az a név, melyet a szüleim adtak nekem, mikor megszülettem. Ezt a nevet én adtam magamnak, körülbelül tizennégy éves koromban. Születésemkor kapott nevem, ahogy kora gyermekkorom minden egyéb részlete, idővel teljesen elveszett a számomra.
Azok a dolgok tehát – az ember korai emlékei, melyek meghatározzák az identitását, és melyeket a legtöbb ember magától értetődőnek tekint – az én esetemben már régen a feledés homályába merültek. Kik voltak a szüleim? Mi volt a nevük, és milyenek voltak? Nem tudom. Semmiféle kép, még halvány emlékkép sem él bennem róluk.
Arról sincs fogalmam, hogy néztek ki. Rengeteg kérdés van, melyekre soha nem fogok választ kapni. Milyen lehetett az otthonom, és hogyan éltünk? Jól éreztem magam a családommal? Vannak vajon testvéreim, akik esetleg emlékeznek a lánytestvérükre, és ha igen, kik ők, és hol vannak most? Mit szerettem csinálni? Vajon szerettek? Boldog voltam? Mikor van a szülinapom? Ki vagyok egyáltalán?
Most csak annyit tudok magamról, hogy valamikor 1950 körül születtem, valahol Dél-Amerika északi felén. Valószínűleg Venezuelában vagy Kolumbiában. Nem tudom, melyikben. De mivel életem későbbi részét leginkább Kolumbiában töltöttem, mindenkinek azt mondom, onnan származom.
Valódinak nevezhető emlékeim – amelyeket elég világosan fel tudok idézni ahhoz, hogy megoszthassam őket önökkel – eléggé homályosak, és nem is különösebben lényegesek. Ott van például a fekete babám. Rá emlékszem. Jól emlékszem fekete, fodros miniszoknyájára és a vörös szaténszalagokra, melyek végigfutottak a blúzán.
A bőrének puha volt az érintése, fekete haja pedig össze
volt kócolódva. Emlékszem, hogyan keretezte finom vonalú, sötét arcát.
Egy varrógépre is emlékszem. Fekete volt, és az oldalán aranyszínű, cirkalmas vonalak futottak végig. Mellette egy szék állt, melyen gyakran halomban álltak az anyagok. Ezek vajon befejezetlen ruhák voltak? Talán az anyám szeretett varrni. Ezt soha nem fogom megtudni. Azt tudom, hogy az otthonunk elég szerénynek volt mondható – ugyanis a vécé csupán egy lyuk volt a földben. Arról is erős benyomásaim maradtak, hogy nálunk nagy volt a sürgés-forgás. Hogy mindig sok ember fordult meg nálunk. És hogy a falu állandóan gyerekzsivajtól volt hangos.
Az én kis világom külső határaira már sokkal jobban emlékszem. Világosan előttem van például egy vörös téglával kikövezett ösvény. Emlékszem, hogy ez az ösvény a háztól a kertbe vezetett, majd tovább egy kis veteményesbe, ahol rengeteg időt töltöttem azzal, hogy zöldségeket szedtem. Jól emlékszem erre a helyre és arra is, hogy szólongatnak, hogy valaki visszahív a házba, az otthonomba. Ennek a hívásnak persze rendszerint nem engedelmeskedtem. Mikor erre visszagondolok, már-már azon a ponton vagyok, hogy eszembe jusson az igazi nevem, mivel természetesen ezt kiáltozta utánam az a valaki. Ilyenkor nagyon kínoz ez az emlékkép, mivel arra mégsem tudok visszaemlékezni, hogy is hívtak.
És hogy ezenkívül mi van még – van még valami, ami tisztán megmaradt? Igen, van egy kép: felnőttek haladnak lefelé egy hosszú, kanyargós domboldalon, majd kapaszkodnak újra felfelé, vízzel teli tartályokat cipelve. Emlékszem, hogy voltak autók is. Nem túl sok. Összesen naponta három vagy négy. Most, mikor hegyeket látok, valami megmozdul bennem, és az az érzésem, hogy talán fent éltem valahol, a hegyekben.
És ez minden, amit elmondhatok, mivel semmi mást nem tudok biztosan. Mert aztán egy napon minden örökre megváltozott.
Forrás: 21. Század Kiadó