Amikor meghallom, hogy 30y szól, tudom, hogy 30y szól. Szerintem ez a legfontosabb. Ez nem egy szokványos koncertbeszámoló, ez csak pár rövid gondolat arról, hogy a „vele kefélsz és más nevével ébredsz” és a „szívbe zuhanjon az ég szivárványa” párosnak joga van a lenyomathoz a kulturális szórakozás palettáján.
„Azon gondolkodott, hogy mi lett volna belőle, ha nem hátra indul el, hanem, hanem előre…” – kezdődik meg az Ágyéktól szívig számmal a majd kétórás koncert az Akváriumban 20 olyan szerzeménnyel, amely meghatározta a zenekar életét, meg azoknak az embereknek az életét, akik kibogozták magukat a sablonos hullámhangok ragacsos útvesztőjéből. Nem megsértve egyetlen előadót, sem együttest, akik eléneklik, hogy ‘közeleg az ősz és a tél, de téged nem talállak, viszont már érzem a napfényt az arcomon’, van számunkra remény. Nevezzük romantikának.
Aztán van a realizmus. Amikor azt halljuk, hogy „a szavak csak szavak maradnak…” és téged majd elringat a hintaszéked, de az álom nem jön a szemedre, mert a párkányon üldögél. És vár. Úgy érzem, hogy a 30y-nal kapcsolatban mindig ezen a várakozó állásponton vagyok. Nincs kitörés. De én ebben az állapotban nem is vágyom kitörésre. Amikor az ember bulizni megy, hatalmas bulit vár, de ha elmegyek Beck Zoliék koncertjére, és nem látok tomboló embereket, én azokat az embereket nem utálom majd meg, mert azoknak az embereknek arra is joguk van, hogy egy helyben álldogáljanak és hallgassák, figyeljék a zenét. (Ettől függetlenül persze nyugodtan le lehet izzadni a koncert végére, ami könnyebben megy, mint gondolnánk.)
Hangoskönyv. Elindul a történet, egy sztori, sok pici novella, abba folysz bele, amelyikbe akarsz, csak elindítják a színpad felől, figyelsz, érzed, nem érzed? Semmi baj, majd jön valami más. Akkor vársz.
Bevallom, én utálom a várakozást, de ez a zene megmutatta nekem azt, hogy a várakozó álláspontja egészen más. Én lehet, hogy a Bogozd ki-vel indultam, de nem vágyom arra, hogy az együttes kijöjjön egy Bogozd ki 2-vel. Sokan nem jutottak túl azon a lendületen, maradni akarnak ott fent, nem ereszkednek alá, pedig pihenni kell, ami néha lemondással és melankóliával jár. Önreflexiót végzünk. Átértékelünk.
Én csak azt akarom, hogy írják tovább ezt a rohadt könyvet, és csak azért legyen sötét, mert le kell kapcsolni a fényeket, reggelig senki nem bírja. De nem alszok bele, fent vagyok, a kis lámpa tovább ég, és én addig boldog vagyok, amíg nem érnek a végére. Észre kell vennünk, és előbb-utóbb észre is vesszük, hogy szükségünk van ezekre a történetekre. Azért, hogy elmondjuk, hogy valaki elmondja. Hogy ki legyen mondva.
Kép forrása: Akvárium Klub