Október 24-én mutatta be a Centrál Színház Alan Bennett Beszélő fejek című, négy monológból álló darabját Borbás Gabi, Liptai Claudia, Sztarenki Dóra és Scherer Péter szereplésével. A népszerű brit drámaíró figurái hétköznapi emberek, akik extrém élethelyzetben találják magukat. A Puskás Tamás rendezésében színpadra állított műben Scherer Péter egy ötvenes éveiben járó férfit alakít. Graham az édesanyjával él, akinek váratlanul felbukkan fiatalkori udvarlója. Ez a találkozás gyökeresen felborítja az életüket. Történetüket a férfi interpretálásában látjuk és halljuk megelevenedni. A kiválón megírt monológnak és a Jászai Mari-díjas színész játékának köszönhetően, egyszerre szorul össze a szívünk és nevetünk fel hangosan, miközben mesél.
Minimum három ember hangján szólaltál meg Graham szerepében. Hogy fogtál neki a karakterek megformálásának? Ilyenkor afféle tanulmányutakat teszel, ellátogatsz tipikus helyekre, ahol el lehet lesni apró mozdulatokat, hanglejtéseket?
A környezettanulmányt 6 évesen kezdi az ember, vagy még korábban: már az anyaméhben. Én alapból egy nagydumás gyerek voltam, aki nagyon szerette figyelni a többieket. Ez így van a mai napig; amikor egy érdekes karaktert látok, “elraktározom” a beszédmódját, a jellegzetes kis gesztusait. Amikor egy új darabot próbálunk, ezek szinte automatikusan felszínre törnek. Nem erőltetek semmit, az első pár kérdést kell jól feltenni magadnak. Ezt rendezőként és színészként is vallom.
Mondjuk Graham eléggé klasszikus karakter. A jólfésült, tüdőnacis, kardigános, anyjával élő férfitípussal napi szinten találkozhatunk. Mi volt az alapkoncepció?
Puskás Tamás, a darab rendezője sokat mesélt róla. Meg alapvetően jól blattolok (így mondják, amikor egy színész egyből, első olvasásra életre tud kelteni egy szöveget). Az első olvasópróbán hangjátékszerű módon adtam elő a három karaktert, Graham monológját. Akkor Tamás azt mondta, hogy „figyelj, ha ebből egy hangjátékot csinálnánk most, akkor azt mondanám, hogy mehet így, ötös. De itt ezt azért vedd figyelembe, hogy ez a fickó egy súlyosan téveszmés, üldözésmániás, vagy legalábbis pszichiátriai kezelés alatt állt.” Ezután finomítottam, formáltam a szerepem.
Játszottál már hasonló figurát színpadon?
A saját mini társulatommal, a Nézőművészeti Kft.-vel korábban színre vittük Harold Pinter A gondok című darabját. Én játszottam Astont, az autisztikus viselkedésű férfit, aki egy háromoldalas monológban elmeséli, hogy elektrosokk-terápiával kezelték. Ez a borzalmas beavatkozás a valóságban is gyakorlat volt a ‘40-’50-es években. Ugyanis az volt az orvosi tévhit, hogy így meggyógyíthatják a pszichés zavarral küzdő betegeket. Aston szerepében azonban nem kellett több karaktert megszólaltatnom.
A Beszélő fejekben, Graham monológban az volt a legnehezebb, hogy több narratívát kellett előadnom. ‘Mama’ és ‘Mr. T.’ hangját is én idézem meg, ahogy mesélem a történetemet.
A Beszélő fejekben, Graham monológban az volt a legnehezebb, hogy több narratívát kellett előadnom. ‘Mama’ és ‘Mr. T.’ hangját is én idézem meg, ahogy mesélem a történetemet.
Biztosan nehéz lehet egyik pillanatról a másikra átkapcsolni, az ‘erre ő”, “erre én” átkötéssel mindig más hangon, egy teljesen más személyiség bőrébe bújva megszólalni. Közel áll hozzád ez a műfaj?
Nagyon szeretem az ilyen típusú történetmesélést. Amikor egyszerre narrálja valaki saját magát, egyes szám első személyben beszámol az érzéseiről, úgy, hogy át is éli azt a pillanatot, de abban a pillanatban már kívülről mutatja, sőt, egy másik szereplőt is megszólaltat. Van a Soha senkinek című darabunk, abban Simkó Katalin kilenc szerepet játszik. Én ezeket úgy hívom, hogy dramatizált monodráma. Rendezőként már sok ilyet csináltam, de színészként ez az első.
Azt gondolom, a darab kiválasztása remek érzékkel történt, de külön izgalmas feladat lehetett Puskás Tamásnak megtalálni a karakterekhez passzoló színészeket.
Erről a folyamatról ő tudna többet mesélni, én csak azt tudom, hogy nagyon ragaszkodott hozzám ebben a szerepben, ami nekem nagyon jól esett. Érdekes, hogy amikor szólt nekem, épp Karinthy Utazás a koponyám körül című kisregényéből adaptált drámán dolgoztam, aminek október 7-én volt a bemutatója. Így – bár a magot már elültette a fejembe, és persze sokat beszéltünk is Graham személyiségéről, a monológról – viszonylag kevés idő alatt kellett magamban felépíteni a figurát.
Hogyan, miből építkeztél?
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nekem ezt állva kell mondanom. Egyből a szerepbe tanultam bele a szöveget, azzal a modorral, azokkal a gesztusokkal együtt, amit láttál az előadáson. El akartam kapni a hangerőt, a hangsúlyt, ami mind kifejezi Graham zártságát. De nemcsak a szavaival, hanem minden apró mozdulatával.
Sikerült. Olyannyira hitelesnek láttam a közvetítésében az utcáról, filmekből, regényekből ismerős, szomorú hátteret feltételező középkorú férfi karakterét, aki az anyjával öregedik meg, hogy az elképesztő átlényegülés azt a kérdést vetette fel bennem, hogy vajon mennyire kell nagyon közelről ismerni a színésznek ezt az embertípust?
Ez azért érdekes dolog, mert néha azt érzem, hogy bizonyos pontokon az élet beéri önmagát. Időnként megjelenik valami a színpadi életemben, amihez a valóságban közöm van. Volt nekem egy bátyám, aki 57 évesen halt meg autóbalesetben. Szerencsétlenül alakult a sorsa, kiment alóla minden, ami miatt úgy döntött, hogy visszamegy a szülői házba. Élete utolsó három évét édesanyánkkal kettesben töltötte. Sokszor eszembe jutott, velem volt a szerep megformálása közben. Tudom milyen az, amikor valaki egy zárt világban éli az életét. Néha begurul eléd egy labda, mint most nekem Graham. Minden szerephez persze nem tud hasonló forrás lenni, viszont mindegyikhez tudsz valamit kötni. Sokat találkozom, beszélgetek mindenféle emberrel, szeretem figyelni őket. Mindent elraktározok, és amikor szükségem van belőlük valamire, ösztönösen előveszem.
Tudom, közhelyes a kérdés, de szerinted mit tudtál átadni a nézőknek Graham szomorú, életszagú, mégis minden mondatával nevetésre késztető monológjával?
Nem tudom. Én az efféle üzenetekben nem annyira hiszek. Inkább azt mondanám, hogy maga a színház csodálatos, ami attól tudott fennmaradni több ezer éven keresztül, hogy az emberi természet, az érzelmek nem fejlődtek semmit. Az azonosulás lehetőségét kínálja a színház, sajátos eszközeivel. Ha a néző felismer valamit abból, amit a színpadon lát, akkor aha-élménye lesz. Hogy azzal mihez kezd, az már rajta múlik.
Borítókép fotó: Horváth Judit