Petra szereti az életét.
A zen szerzetes szerint majd elmúlik. Meglehet. Az elmúlt másfél évben ezzel kapcsolatos érzései valóban hullámvasúton ültek.
Kezdetben szerette, hogy otthon lehet. Megszűnt a reggeli és esti órás buszozás a városban, ahol megannyi idegesség hideg nyálkaként tapadt a kezére. Egy hangos értettem, egy ingerült hagyjál már! megbélyegezte a napját, de ez márciusban egy csapásra megszűnt. Reggel csak ő volt és a frissen kotyogott kávé, a vidáman csivitelő hullámospapagájok, és a home office során mérsékelten átszűrődő munkahelyi stressz. Egyszóval: nyugalom. Petra ezt élvezte.
Lassacskán, mint ahogy a folyondár benövi a házat észrevette, hogy mégiscsak sok a jóból. A piros trombitavirágok hangosan fújták, hogy: szűkül az élettér! S valóban. Háza az egyre zsugorodó falak résein sípolva lélegzett nem törődve azzal, hogy abszurd csökkenése saját magát emészti fel. Petra a falakba kapaszkodott. Itt tartotta utazásai emlékét. A sárga tapétán nyersfa keretben többtíz helyszín emlékeztette arra, milyen hatalmas és lenyűgöző a világ. Kétezer méter magas csipkés hegycsúcsok, végtelen tenger, háromemeletnyi cseresznyefa teljes pompájában hirdette, hogy odakinn igenis csodálatos dolgok várják még.
Petra órákat töltött a fala előtt. Vallásos áhítattal szemlélte a képeket, minden egyes részletüket gondosan megjegyezte, és amikor már le tudta volna rajzolni, előkereste az albumát, az út közben készített kisvideókat, és ezekből rakta össze az elmúlt pillanatokat. Édes-keserű könnyeket fakasztott a tudat, hogy járt ott, megtörtént, ugyanakkor ki tudja, meddig nem teheti meg újra.
Téli sötétben gyújtott lámpát az íróasztalánál, bekapcsolta a laptopját, és megnyitott egy word dokumentumot. Sokszor nekifogott már, végre mindent le akart írni. Előkészítette az utazási prospektusokat és terveket, hogy ezek nyújtsanak vezérfonalat a naplójához. Igaz, hogy néhány évvel később írja, viszont néhány év múlva majd örömmel olvassa. Megírja, mennyi mindent tapasztalt, milyen sokszínű a világ, és hogy érdemes más kultúrákat megismerni, mert sosem gondolkozhatunk úgy, mint a másik ember, még ha évtizedeket is tanulunk a szokásairól.
Petra Skye-val kezdte. A skót smaragdon örökös szél szárította vízszintesen a ruhákat, és olyan hepehupás útjai voltak, hogy nap végére Diával whiskyvel koccintva hozták rendbe a gyomrukat a turistaszállás csoportos szobájában, ahol a Norvégiából érkező lánynak melege volt tíz fokban, ezért kinyitotta az ablakot, és a besüvítő szélben szárította frissen mosott haját.
Petra elmosolyodott. Pedig elfelejtette lefényképezni azt a szállást, amúgy sem kívánkozott az instára, de jót beszélgettek az odavetődött norvég és japán hátizsákos turistákkal.
Japánnal folytatta, örök szerelmével, amit először két hét alatt, körutazással járt be. A shinkansenen fénysebesség mellett sem moccant a frissítőként kapott tea, miközben jobbára zajvédő falak mentén jutottak Kiotóból Tokióba. A vonaton csipke köténykés felszolgálók fekete harisnyában kínáltak algás chipset, Diával nem győztek csodálkozni a régi és új ilyetén kombinációján. Petra egyetlen képet sem készített a vonatról, pedig valószínűleg többet ült rajta, mint amennyi időt a kastélyokban és templomokban töltött. A képeken ez utóbbiak maradtak meg, a majdnem elfeledett utazás emlékében pedig a Diával folytatott végtelen eszmecserék az animékről, és az ismertnek hitt kultúráról.
Petra szobája egyre szűkülő falain rést ütött a Fuji, a Škocjan-barlangrendszer, Skye-szigete, és a tárgyakba zárt helyszellemek érzésfoszlányokat hívtak életre. Egy legyező Kyotoból – a szolgálatkész eladólány a sarkukban loholva követte Diát és őt, amíg a sokszáz színpompás alkotás közül kiválasztották az emlék hordozóját. Egy fekete kő Izlandról – a feketevizű tengerparton minden hetedik hullám futott ki messze a parton, és amikor Dia és ő elvétették a számolást, hangos kacagással áztak bokáig a sós vízben.
Petra lecsukta a laptopja fedelét. Elővette a telefonját, majd tárcsázta Dia számát. Barátnője három csörgés után vette fel.
– Szia, rég beszélgettünk. Tudod, a képeket nézegettem és csak el akartam mondani, hogy szerettem veled utazni.