Minap egy furcsa álmom volt. Ez nem is lenne szokatlan, viszont annyira megrendített, hogy muszáj volt papírra vetnem. Egy lányt láttam. Az arcáról a kétségbeesés tükröződött, a ragyogó szemére homály ült, és mintha egy világ lenne összetörve benne. Oda akartam futni, megölelni, megvigasztalni, noha a probléma még előttem is rejtély volt. Minden erőmmel próbálkoztam, de csak kívülről tudtam nézni belső civódását. Egyedül állt egy hatalmas, fehér szobában körülötte ködös alakok. Mindenki hozzá beszélt, de mégsem értek célba a szavaik, félúton elvesztek, vagy eltérítette őket valami, így a tömegben magára maradt a kicsi lány. Az idő végtelennek tűnt, csak álltunk ott és néztünk a semmibe, mikor váratlanul egy néma sikoly hagyta el vékony ajkait, szívéhez kapott, a ragyogás kihunyt, majd összeesett. És ebben a szent pillanatban a láthatatlan fal eltűnt, nemhogy odamehettem, hanem hirtelen az ő üveges szemével láttam a most már, nélküle tovább pörgő világot. Ezután minden úgy történt ahogy a nagykönyvben meg van írva. Lelkünk kiemelkedett földi maradványaiból, és elindult élete filmje. Igazából a halál legérdekesebb része számomra mindig is ez volt. Végül látni, hogy megérte-e? Feltűntek az első képkockát, ösztönösen a lányhoz léptem, megfogtam a kezét, majd rámosolyogtam. Nem kell ezt is egyedül végig csinálnia. Tudhatta mire gondolok, ugyanis finoman megszorította a kezem, szavak nélkül üzenve, hogy köszöni. Először láthattuk ahogy a kórházban van, boldog szülők, mindenki könnyekig hatva, valószínűleg első gyerek lehetett. Úton haza, kedves kis babaszoba, teli játékokkal. A pici lassan cseperedik, itt elég nagyok az időbeli ugrások, valószínűleg ezek azok az emlékek, amiket a tudatalattija megőrzött. Különös, hogy mégis egy harmadik személy nézetéből látjuk. – Vajon ki lehet ő? A felső erő, akiben hiszünk, Isten, Allah, Zeusz vagy az emberi tudat által felfoghatatlan Univerzum? -Első lépések, családi karácsonyok, hopp egy kiskutya ugrik ki a dobozból! Az udvaron játszanak, újabb váltás, nyár van, kint ülnek, egy tortával, amin 5 gyertya van, szól a zene, mulatnak, a falnak támasztva egy masnis bicikli. A legelső esések, biztató szavak, a krokodilkönnyek felszáradnak, a nyár őszbe vált, kezdődik az iskola. Innentől intenzíven váltják egymást a képkockák. Sok gyerek együtt játszik az udvaron, barátságok születnek, tanulnak, civakodnak, kacagnak. A gyerkőcök nőnek, a cimborák szétválnak, egy copfos kislány magányosan ül a padon. Az évek szinte egyformák, az évszakok váltják egymást, az idő, mint egy megállíthatatlan gőzös, robog tovább. Csak a lány állandó, ott ücsörög, egyedül, más gyerekekkel, talán a barátai, viszont egy kisfiú az, aki leggyakrabban kitűnteti társaságával. Egyikük sem szól egy szót sem, mégis elégedettnek tűnnek. Várnak valamit, bár szerintem még ők sem tudják igazán, hogy mégis mit. Talán, hogy valaki megtörje a csendet. Az iskola után a lány mindig, egyenesen hazamegy. Eszik, majd leül tanulni. Sokszor könnyei áztatják a lapot. Nagyon stresszes, és nem láthatjuk, de valószínű, hogy a suli vagy a szülei állandó vitái miatt. Az egyetlen mentsvára otthon, az a kis fekete szőrös szeretetgombóc, amit az egyik karácsonykor láthattunk a dobozban. Ismét nagyon ugrál az időben, összefolynak a napok, hetek, hónapok. Egy hosszabb jelenetben, láthatjuk, ahogy fehér ingben, egymás vállát fogva, körbe mennek az iskolán, majd végleg lezárnak egy szakaszt, az életükben. A pad buszra vált, a lányka mellett sorra cserélődnek az utasok, új barátságok születnek, de felszínesek. Egy biztos pont van még mindig; A srác. És ekkor egy filmszakadás, majd egy kimerevített kép, ahogy ül a szobájában. Értetlenül fordulok az újdonsült barátom felé, aki csak némán int, hogy figyeljek. És ekkor realizálódik bennem, hogy elkezdődött a karantén időszaka. Mikor mindenki magára maradt, elszakadva a külvilágtól. Nem a kép merevedett ki, hanem a napok váltak egyformákká. Online órák, tanulás, sorozat, kutyasétáltatás végtelen körforgása. Az idő múlását, csak az ablakból figyelhetjük meg, ősz, tél, tavasz, szinte már majdnem nyárba fordul át, mikor újra iskolába mehet. Közben egyre gyakrabban látogatott egy betegszobát, az apukája volt az, aki úgy kapaszkodott az oxigénmaszkjába, mintha az élete múlna rajta. A remény utolsó sugara, úgy melegíti fel megfagyott lelkünket, ahogy a tavasz első napfénye kelti életre, a téli álomba zuhant növényeket. Izgatottan szállt fel a buszra, ahol az a gyönyörű ismerős arc, mosolyogva ül le mellé, hogy együtt burkolózzanak, a jól megszokott békés csendbe. Türelmetlenül várom mi fog történni, de hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a kis barátnőm, egyre erősebben szorítja a kezem, miközben feszülten nézi élete filmjét. Rossz előérzetem támad, nem is alaptalanul. A következő képkockákat, minta lassítva játszanák le. Leszáll a buszról, ahol a fiút, egy csinos lány várja, majd csókkal köszönti. Itt már elfehéredtek az ujjaim, olyan szorosan kapaszkodott belém. Egy telefonhívás, majd hirtelen a kórházban vagyunk. Könnyeivel küzdve hallgatja a maszkot leváltó lélegeztető gép monoton zúgását, amit egy hosszú sípolás szakít meg. Itt a végéhez ért a felvétel, végleg megszakadt az erős kis szíve, a következményeket pedig már láttuk. A lány előtt most két ajtó nyílik meg. Az egyik, egy csodálatos fehér világot tár elénk, netán a mennyország? A másikkal, visszatérhetett abba az állapotba, amiben rátaláltam, vissza az élők sorába. Dönthetett, képes maga mögött hagyni a múltat, és összetört szívével, egy új életet kezdeni, a megszokott világban vagy mindent feladva, az ismeretlen újat választja. Nagy szemeivel, most kérdőn rám tekintett, tőlem várt feleletet, ám mikor már válaszra nyithattam volna a szám, hirtelen felébredtem. Rettentően sajnálom, hogy egy ilyen nehéz döntéssel egyedül kellett hagynom, de kicsit örülök is, mert fogalmam sincs, hogy mit tanácsoltam volna.
Talán ezért is írtam le, hátha menet közben rájövök a válaszra, de nem sikerült. Viszont tudják, hogy miért rendített meg mégis ennyire ez az álom? Mert a lány kísértetiesen hasonlított rám.
