46 éve tartotta meg az ENSZ Stockholmban az „Ember és bioszféra” címet viselő környezetvédelmi világkonferenciáját. Még ebben az évben úgy döntött a világszervezet közgyűlése, hogy június 5-ét nemzetközi környezetvédelmi világnappá nyilvánítja. A miértek között olyan támogatandó célkitűzéseket találunk, mint:
- energiatakarékosság, a helyi erőforrások minél szélesebb körű felhasználása,
- a megújuló természeti források hasznosítása,
- a szemét- és hulladékképződés csökkentése,
- a környezetszennyezés megelőzése.
Mint minden gondolkodó és lakóhelyét, a Föld nevű bolygót kellő mértékben tisztelő és szerető ember, természetesen támogatom a törekvéseket, azonban a hatékony propagandával és az aktivitással, a valós cselekvéssel kapcsolatban aggályaim vannak. Mert, bár érzékelhető, hogy a lakosság bizonyos hányada komolyan veszi az energiatakarékosságot és óvja is környezetét, óriási mértékű kizsákmányolása és pusztítása zajlik Földünk természeti csodáinak. Történik mindezt állami jóváhagyásokkal a Föld több kontinensén is. Rendkívül elszomorító és bosszantó látni, hogy felvilágosult országok nagyvállalatai egy nagyobb nyereség okán képesek elfelejteni, hogy nem mi vagyunk az utolsó generáció ezen a bolygón, akik szeretnének friss oxigénbe harapni, tiszta vízkészlettel gazdálkodni, gazdag élővilágát még sokáig csodálni. Szennyezik a vizeket, a légteret, mérgezve az embereket.
Józan ésszel felfoghatatlan, hogy a 21. század embere ennyi információ birtokában, mint amivel ma rendelkezik, hogyan képes a pusztításra, kezdve az erdők folyamatos irtásával, a szén-monoxid és metángáz kontroll nélküli kibocsájtásával, műtrágyák tengerbe ömlesztésével, a szemét- és hulladéklerakók nem megfelelő szintű kezelésével.
Sajnos, se kicsiben, se nagyban nem tartunk még ott, hogy elmondhassuk, felelősségteljes fogyasztók vagyunk, és tudatosan, előrelátó módon gondolkodunk, viselkedünk annak érdekében, hogy még nagyon sokáig élvezhessük azt a csodát, amit úgy hívnak, Föld.
A nem megfelelő magatartásunknak köszönhetően sorra ütik fel fejüket az egészségügyi és természeti katasztrófák. Soha annyi betegség nem volt jellemző, mint az elmúlt évszázadban: allergia, légúti betegségek, asztmás rohamok, az immunrendszer drasztikus gyengülése, hepatitis, agyvelő gyulladás, leukémia, rák, idegrendszeri- vagy emésztési rendellenességek, stb. És akkor még nem beszéltünk az állatok és növények tömeges pusztulásáról, a szélsőséges időjárás okozta furcsaságokról és emberéleteket kívánó természeti katasztrófákról.
Sokan tagadják ezeket, mondván: „régen is volt ilyen”. Pedig nem, nem volt ennyi betegség (legalábbis nem ilyen jellegűek), ahogy ennyi allergiás, műanyag ételen élő ember sem. A gyors technikai fejlődés és az urbanizáció egyik súlyos hatása, hogy egyre távolabb került az ember a természettől. Ma – kis túlzással – milliárdok élnek betontömbökben, néhány négyzetméteren, vagy legalábbis távol minden zöldtől. Nehezen lebomló anyagokkal vagyunk körülvéve, azokat használjuk, azokból táplálkozunk, és gyorsan cseréljük is őket. Azzal azonban keveset törődünk, hogy ezek 50-100-200-400 év után bomlanak le. Az újrahasznosítás még gyerekcipőben jár, igaz, szerencsére időnként érkeznek olyan hírek, hogy nagy vállalatok állnak rá erre a vonalra komolyabban.
Én azt gondolom, hogy szép dolog az óvodákban, iskolákban a környezetvédelmi- és hasonló napok rendezése, de amíg csak intézményi szinten próbálják átadni a gyerekeknek környezetünk szeretetét, tiszteletét, az körülbelül annyira lesz maradandó és igazi, mint bármely más tantárgy esetében a tananyag. Személyessé kellene válnia az élménynek, életük része kellene, hogy legyen csodálatos növény- és állatvilágunk. Valódi, napi kapcsolatra lenne szükségük. Nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is. És ehhez kevés a zsebkendőnyi területű játszótér vagy városi park.
Szerencsére, újra trendi erdőben túrázni, hegyeket mászni, kajaktúrákat tenni, ahogy vidéken pincét, kisebb házakat venni. Utóbbit általában a nagyvárosokban túl sok évet lehúzott emberek teszik, akiknek hiányzik beléjük kódolt, természetes élőhelyük. Mert az ember alapvetően oda született, valaha eggyé tudott válni a természettel; ismerte a vizek, fák, növények viselkedését. Jó volna, ha minél többen visszaemlékeznének erre, ha mind többen újra közelebb kerülnének környezetünk szépségeihez, ezáltal felébredne bennük a szeretet, ami féltő és gondoskodó magatartást szülne.
Ehhez a gondolatmenethez ad hozzá sokat Yann Arthus Bertrand dokumentumfilmje, amely a világ több mint 50 országába kalauzolja el nézőit. A francia filmes csodákkal, meglepetésekkel, kérdésekkel és aggodalommal teli mondanivalója egyszerre tanítja és ösztönzi cselekvésre nézőjét. A dokufilm teljes terjedelmében az alábbi linken található:
https://www.youtube.com/watch?v=iESNTxBaVxc