Tavasszal került vetítésre a hazai mozikban Paolo Genovese A hely című filmje, amivel csak megerősítette, amit már tavaly, a Teljesen idegenek című drámája után is sejthettünk, hogy érdemes lesz gyakrabban olasz filmeket néznünk, kiváltképp, ha az ő neve is szerepel a stáblistán.
Azt tudni kell, hogy jelen esetben nem teljesen eredeti sztoriról van, ugyanis egy kevésbé ismert amerikai sorozat (a The Booth at the End) ihlette a készítőket. Az egész cselekmény egy bisztro-félében játszódik, amit úgy hívnak: „the place”. Itt ül egész nap egy titokzatos férfi a leghátsó asztalnál, akit felváltva keresnek fel a különböző korú, nemű és megoldatlan problémájú emberek, akik mind tőle várnak segítséget. A férfi, mint mindenható, tudja mindenre a választ, pontosabban: alkut kínál minden egyes hozzá intézett kérésnél. Merthogy mindenkinek kellene valami: haldokló gyermek meggyógyulása, pénz, elmúlt szerelem visszatérése, szex egy modellel, de van, aki Isten jelenlétére vágyik. Ezek az emberek bármit (?) megtennének azért, hogy álmuk valóra váljon.
A film annak ellenére nem lesz unalmas, hogy végig egy helyszínen játszódik, hogy effektíve nincs benne semmi akció, se konkrét történés. Egyedül a karakterek és párbeszédek által kapjuk az impulzusokat, és persze a képet az egészről, a megértést. Azt nem mondom, hogy minden egyes történet hihető vagy eredeti, mégis jól ki van találva, és még egyszer hangsúlyoznám, hogy leköti az ember figyelmét. Mert mindig lebegtet annyi talányt, hogy kíváncsiságomat folyamatosan fenntartsa, azon belül is legfőképp a szereplők sorsát illetően.
Nagyon komoly erkölcsi dilemmákkal szembesülhetünk, amiben döntést kell hoznunk. Minden egyes kérdés arra irányul, hogy vajon ki mennyit képes bevállalni azért, hogy megkapja, amire annyira vágyik. Ezt a kérdést az ember saját magának is felteszi, nem egyszer, miközben vagy azonosul némelyik karakterrel, vagy nem. Mert mindannyiunknak vannak vágyai, és valószínű, hogy legtöbben elgondolkoztunk már jó néhány várható döntéshelyzet előtt azon, hogy mit áldoznánk fel egy cél érdekében. Jó kis pszichológiai játszmákról van szó, amelyek természetesen, filmről lévén szó, még élesebben világítanak rá arra, hol rejtőzik az ördög – bennünk.
De hogy a kulcsszereplőről is szót ejtsek, egy nagyjából ötvenes férfi alakítja a fausti szerződéseket kötő karaktert, akinek tényleg nem fontos, hogy neve legyen. Az első tíz perc után világossá válik, hogy nagyjából ki ő, illetve a fantáziánkra van bízva. Segít ebben a nagy könyve/füzete, amiből a világ összes kérdésére kiolvasható a válasz. A férfinek láthatóan nincsenek érzelmei, érdeklődése is „munkája” okán nyilvánul meg, száraz kérdések formájában. Neki nincs élete, otthona, indulatai vagy semmi, ami miatt szeretni vagy utálni akarnánk, bár a film háromnegyedétől már inkább szimpatizálunk vele. Együtt csodálkozunk rá vele arra, milyen kegyetlenségre képesek az emberek, ha arról van szó, hogy teljesülhet valamelyik önző vágyuk.
Kifejezetten jó dialógusokat sikerült írni a filmhez, és engem már csak azért is meggyőzött A hely, mert nem egykönnyen felejtős témát dob fel, teszi mindezt a mai kor tempójával, történeteivel. Merthogy sok kis történet teszi ki az egészet, a közel két óra alatt szép lassan derülnek ki az összefonódások. Ahogy a fény és árnyék, úgy a jó és a rossz sem létezik egymás nélkül, úgy tűnik fel a férfi mellett a nő, a pokoli alkusz mellett Angela (nem véletlen a névválasztás), a pincérnő, aki őszinte érdeklődésével, finom közeledésével, megnyugtató jelenlétével szép lassan, szinte észrevétlenül emberi érzésekkel tölti ki az addig üres férfiszívet.
Tetszett, hogy nem sikerült közhelyesre (legalábbis nagyon) a történet vége, ami egyben meg is súgta az élet nagy igazságát. Mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet, aki szeret elmélyülni az emberi lélek rejtelmeiben, értékeli az európai filmeket, és az sem baj, ha szereti az olasz nyelvet.