Részlet F. Gilot – C. Lake Életem Picassóval című könyvből
Pablo Picasso monológja a művészet erejéről:
„A lényeg az, hogy a művészet igenis lázító valami. Olyasmi, amit be kellene tiltani. Művészet és szabadság – e kettőt prométheusz tüzeként az égből kell belopnunk és a fönnálló rend ellen fordítanunk. Amint hivatalosan elfogadottá és köztulajdonná válik valamelyik művészeti irányzat, megszületik az új akadémizmus. – Pablo az asztalra lökte a táviratot. – Hogy támogathatnék egy ilyen gondolatot? Ha egy művészeti irányzat polgárjogot nyer, akkor már úgy föl van higítva és olyan impotens, hogy nem érdemes küzdeni érte.
Malherbe szerint – figyelmeztettem – az államnak nincs nagyobb hasznára a költő, mint az ember, aki tekejátékkal tölti az idejét. – Természetesen – bólintott Pablo. – És ugyan miért mondta Platón, hogy a költőket ki kellene kergetni az államból? Pontosan azért, mert minden költő és minden művész antiszociális lény. Nem azért, mert az akar lenni, hanem mert nem tud másmilyen lenni. Persze, hogy az államnak a saját szempontjából joga van az ilyet elkergetni. Ha valóban művész, a természetében rejlik, hogy ne kívánja, hogy befogadják, mert ha befogadták, az csakis azt jelentheti: olyasmit csinál, amit megértenek, helyeselnek, tehát ócska és értéktelen. Ami valóban új, amit érdemes csinálni, az nem számít elismerésre. Az embereknek nem olyan széles a látókörük. Ennélfogva ez az egész ügy a kultúra védelméről és fölszabadításáról képtelenség. Lehet a kultúrát védeni egy tágabb, általánosabb értelemben, mikor a múlt idők örökségére gondolunk, de a szabad kifejezés jogát magunknak kell megragadnunk, az nem olyasmi, amivel fölruháztak bennünket. Nem lehet elvszerűen rögzíteni, mint olyasmit, aminek mindenképpen lennie kell, az egyetlen benne rejlő elv, ha van ilyen, arra való, hogy a fönnálló rend ellen küzdjünk vele. Ráadásul nem is lehetne látnok valakiből, ha nem lenne állam, amelyik megpróbálja elnyomni az illetőt. Csak abban a pillanatban, maximális elnyomás alatt válik azzá. Csak a legmagasabb korlát áthágása után éri el valaki a művészi fokot. Épp ezért helyteleníteni és nem ajnározni kellene a művészetet.
A modern művészetnek az a baja – folytatta Pablo -, úgy is mondhatjuk, azért haldoklik, mert már nincs erőteljes, hatékony akadémikus művészet, amely ellen érdemes harcolnia. Kell valamilyen szabály, még ha rossz is, mert a korlátok lerombolásában nyilvánul meg a művészet ereje. De apró-cseprő akadályok elhárítása nem tesz mást, csak elsekélyesíti, gerinctelenné, értelmetlenné teszi a mozgalmat.”
A könyv 1978-ban, a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg.
Borítókép: Picasso – Mandolin, gyümölcstál, gipszkar (1925)