Cellux tart, olló eltesz, készen vannak a dobozok. Bari elégedetten nyugtázta, hogy holnap már el is tudja vinni az adományboltba a sok–sok kiválogatott holmit. Hosszú, szőke haját leengedte, felkelt a szőnyegről, majd belekortyolt a már kihűlt kávéjába. Teljesen belefeledkezett a pakolásba, az egész délután eltelt. Ilyenkor decemberben amióta a szüleitől elköltözött Bari minden évben összeszedte a már nem használt, de jó állapotú ruhákat,
könyveket és minden egyebet.
– Megszabadulok attól, ami már nem szolgál engem. Hát, nem csodás érzés? – mondta ki hangosan.
Ám belül egy hang az felelte, hogy nem. Cseppet sem érzem magam csodásan. Inkább hiányérzetem van – gondolta.
Miközben azon tanakodott, hogy mindent kiválogatott-e, kiment a konyhába és készített magának egy teát. Egy ilyen fárasztó napon igazán megérdemli, hogy csak beüljön a fotelba és pihenjen. Közeleg a karácsony. Bari szerette volna már a szüleivel egyeztetni, hogy akkor mégis melyik napon menjenek át hozzájuk. Ám ehhez fel kellett volna hívni őket és ehhez mostanában nem igazán volt kedve. Sok régi emlék kavargott benne már hónapok óta.
Közben elkészült az almás–fahéjas tea. Micsoda mámorító illat!
– Ha az otthon melegének lenne illata, az biztosan ez lenne. Nem igaz, Pöcök? – szólt oda a cicájának, akit láthatóan jobban lekötött a nyújtózkodás, mint Bari eszmefuttatása.
A szülein, családi emlékein merengve a nappaliban megpillantotta a dobozokat, amikbe ma bepakolt és kibukott belőle egy mondat:
– Bárcsak bedobozolhatnám és magam mögött hagyhatnám azokat a gondolatokat is, amelyeken már hónapok óta kattogok! Amik talán nem is az enyémek! – ezt olyan hangosan mondta ki, hogy még Pöcök is felfigyelt.
Ez a gondolatkísérlet annyira megtetszett Bariak, hogy izgatottan elhelyezkedett a fotelban, kezébe vette a teát, betakarta magát és az ölébe furakodó Pöcök cicát is. Becsukta a szemét és hagyta, hogy szárnyaljon a képzelete. Látott maga előtt egy szobát, tele régi bútorral. Ám a festés, a szőnyeg és a díszpárnák is újak voltak, a szekrények pedig tele modern holmikkal.
– Hm… ez érdekes. Telezsúfolhatom a szobát új dolgokkal, de mindaddig nem lesz szép, amíg a régi bútorokat ki nem selejteztem. De vajon melyik bútor melyik gondolat? – töprengett egy darabig, majd folytatta.
– Legyen ez a magányos álló kis komód az, amit mindig az anyám mondott nekem: “Senki nem segít rajtad! A bajban egyedül vagy.” Valahol belül mindig is éreztem, hogy ez nem igaz.
Hogy nem lehet, hogy ez igaz legyen. Hogy egy embernek, aki társas lény, ne legyen senkije, ha nehéz helyzetbe kerül?! De… sajnos… valóban nem igazán volt mellettem senki, amikor a fiamat tíz hónapos korában már ötödjére műtötték. Most is épp egyedül vagyok itthon, de tudom, hogy Ádám hamarosan hazaér a fiunkkal. És anyám megfeledkezett még valakiről, aki mindig ott van és még segíteni is tud: önmagad. Nem, anya, nincs igazad! Ezt a szekrényt nyugodt szívvel kidobhatom.
Ekkor Bari érezte, hogy nincs jól. Kinyitotta a szemét, kapkodta a levegőt és remegett a keze. A tea is kiömlött. Pöcök figyelte, hogy mi történik. Bari felpattant és fel–alá járkált a szobában. Egyre több és több olyan mondat jutott eszébe, amit gyerekkorában hallott és most felnőttként szenvedést okoztak neki.
Lerogyott szőnyegre és sírt. A cica követte.
– Látod, Pöcök? Eddig minden évben kiválogattam mindent, ami nem kell. De a gondolataimat ez idáig mindig kihagytam, azokat sosem takarítottam ki. A szüleim és a többi felmenőim itt nyüzsögnek a fejemben és már alig hallom a saját hangomat! – és csak zokogott tovább.
Pár perc múlva megcsörrent a telefon. Az anyja hívta. Bari egyből kinyomta és kiabált a
telefonra:
– Nem, anya, hagyj békén! Biztos csak azt mondanád, hogy megint túl érzékeny vagyok, és nem engednéd, hogy sírjak! Nem! Ez az én életem! – és sírt tovább.
Aztán szépen, lassan elkezdett megnyugodni. Közben Ádámék is hazatértek. Látta, ahogy a felesége összetörve szipog a doboz halom mellett. Odahajolt hozzá:
– Mi történt, csillagom?
De Bari nem felelt. Üresnek érezte magát.
– Rendben, még nem kell válaszolnod. Itt maradok melletted – és simogatta Bari hátát.
A kisfia is csatlakozott. Bari hallotta, ahogy Ádám súgja neki, hogy óvatosan, szépen simogassa anyát. Egyszer csak Bari felnézett, rámosolygott a családjára és teljes magabiztossággal így szólt:
– Magam mögött hagyok mindent, kívül–belül, ami már nem szolgál engem.