Egy meglehetősen viseltes belvárosi lakásban indult a történet.
Szokásosan hajnali hatkor pattantam ki az ágyból, ám azon a május végi pénteken a rutinszerű tenni-akarás még váratott magára. Első bögre tea, zuhanyzás. Még egy adag forró ital, újabb fürdés… Nem ment az ébredés! Ágyam rejtekébe és a virtuális térbe vonultam vissza – lelkiismeret-furdalás nélkül. Ahhoz képest, milyen tétlenül indítottam a napot, meglehetősen sebesen száguldtak a percek.
Nyolc óra – jegyeztem meg magamnak. Most már nagyon csinálni kéne valamit…Kisvártatva eszembe jutott a mentőötlet: kimegyek levegőzni és mindaközben hasznossá is teszem magamat. Igaz, sosem szeretek ilyen korán vásárolni. Mindig fölöslegesnek tartom holmi akciós pultok nézegetésével fecsérelni az időt. De ez most valahogy nem számított.
- De várj, menj le a boltba, hiszen napok óta halogatod – buzdított a szándék.
Kerestem egy táskát, hogy legalább a külvilág lássa rajtam: igenis felkészült vagyok. Ismerős terep lévén minden rendben belekerült a kosárba és kártya-csippantás után elindultam „haza”.
Továbbra sem munkált bennem a késztetés, hogy ma megváltsam a világot. Valahogy ebédidő, majd koradélután lett – érdemi eredmény híján. Újabb, ezúttal hosszabb sétát találtam ki. Reméltem, beválik, hogy ha kimegyek a Dunapartra és elpanaszolom a folyónak a bánatomat – néha örömömet. Mikor mit. Furcsa érzés fogott el, mikor kedvenc körömre indultam az ütött-kopott környék házfalai között: mintha utoljára tenném meg a távot.
Onnantól kezdve, hogy visszatértem a lakásba, becsuktam magam mögött az ajtót, csak az Őrangyalomnak köszönhető, hogy nem menekültem tovább. Pedig akár a nyugalom felé vezető utat is elárulhatta volna Vigyázóm. Ehelyett inkább otthonmaradásra bírt – szerencsémre. Körülbelül 16:35-kor már nem csupán mintha égett szag terjengett volna, hanem a biztosítéktáblára pillantva a hozzá tartozó vöröses izzást is láttam és hallottam a lángok suhogását. Minden érzékszervem teljes gőzzel riadót fújt: kigyulladt a lakás! Alighanem megszűnt körülöttem minden. Sajátságos eleggyé olvadtak össze az elektronos vezetékek műanyag burkolatai és a belső fémszálak. Ahogyan bennem a félelem és a megoldás, a kiút keresése.
- Segítség kell, ezt egyedül nem tudod megoldani! Kérj porral oltót! – hasított a felismerés.
Óvatosan kinyitottam az ajtót és az udvaron beszélgető emberekhez szóltam, tőszavakban.
- Telefonálj a tűzoltóknak! – érkezett a következő belső sugallat.
- Mi a számuk? – szálltam vitába nyomokban tudatos énemmel.
- 112. Ott mindent el tudsz intézni. Ne késlekedj! – zúdult nyakamba a feszültség.
Mindösszesen néhány perc lehetett, mire kiértek a lánglovagok, ám addigra már csak a mindent beborító fehérség, az egyik szomszédtól kapott oltókészülék-hagyta nyomok fogadták őket. Részemről pedig a megdöbbenés: akkora sebességgel áramlott vissza a falról a savanyú-csípős ízű por, hogy voltaképpen szempillantások alatt megőszültem…
- És most mi lesz? – vont kérdőre a kétely.
- Ennél nagyobb gond is lehetett volna – öntött el a belátó nyugalom.
Pláne, mivel segítség is érkezett. Figyelő, ugyanakkor baráti tekintetével a háttérből kísérte végig küzdelmemet. Ha kellett, egy-egy jó szóval és az olykor párhuzamosan zajló folyamatokban való részvétellel tartotta a lábam alatt a hirtelenjében ingovánnyá lett talajt.
- Vége mindennek – tudatta a borúlátás.
- Még csak most jön a neheze – csaptam át kissé pozitívabb irányba.
Némi elégtételt jelentett a vészben, hogy a hivatalos intézkedések végeredményeként elháríthatatlanul keletkező dokumentumok aláírásakor a tűzoltóparancsnok kissé hitetlenkedve, mégis megbecsüléssel nyugtázta látássérülésem tényét. Tehát helyt tudok állni ilyen kutyaszorítóban is!
Mikor dolga végeztével minden katasztrófavédő levonult a porondról, akkor tisztult ki a kép: ha az oltás előtt nem hajtom be a szobaajtót, akkor a teljes újságírói és fotográfusi életművem fizikailag használhatatlanná válik. Ugyanis a finom por, ami az égést elfojtja, bejut mindenhova. Nem akadály neki sem számítógép, sem adathordozó. Ott és akkor ő, a kémiai reakció az úr.
Immáron jelként tekintek arra a számtalan apróságra, amik hiába bizonyultak egyértelműnek, mégsem vettem őket figyelembe. Pedig mind-mind egy irányba terelt: el onnan! Sokkal elhanyagolhatóbb veszteség ért, mint amekkora lehetőség adódott ezzel az eseménysorozattal. Kimerítő, de annál reménytelibb albérlet-keresési harc indult új életteremért. Egyetlen hét alatt sikerült újabb, ezennel sokkal színvonalasabb otthont találni, ahovaa a régi ingóságaimmal együtt magammal vittem egy-két emléket. De ami azoknál is lényegesebb: a tanulságot. Innen jelentem büszkén: egy tulajdonságomat egészen biztosan magam mögött hagytam. Ez nem más, mint a döntések halogatása. Hiszen ez bizonyult a kulcsnak ahhoz, hogy 2021 összességében mégis szerencsés év legyen számomra!