− Megint zengeni fog tőle az egész lépcsőház − gondolta a nő a második emeleten. Remegő kézzel hátra simította a haját és leült a lakása ajtaja mögötti székre.
Már jó ideje, hogy odatette azt a széket. Azelőtt ilyesmire nem volt szüksége. Egy éve még mekkora lendülettel ébredt! Csinosan felöltözött, smink, elegáns kosztüm, természetesen magassarkú, parfüm, egy kávé és már futott is a lépcsőn, hogy le ne késse a metrót, ami bevitte a belváros forgatagába. Jó titkárnőként útközben már telefonon egy-két dolgot elintézett, jegyzetelt, miközben átnézte főnöke napi programját, hogy azonnal tudja, mivel kezdje a munkát, ha leül az irodában az íróasztalhoz. Minden tökéletes volt. Aztán az élet, akár a nyitott ablakon betörő szél, szétszórta a gondosan megtervezett mindennapok papírlapjait. A nőnek pedig végtelenül sok erejébe került még az is, hogy reggel felemelje a fejét az átizzadt párnáról. Aztán később, egy-egy olyan napon, amikor nagy nehezen ki tudott mászni az ágyból és lassú fáradtsággal elkészült, kellett az a kis pihenés a széken. Mielőtt elindult, mielőtt belevettette magát a világba, mielőtt végigküzdötte magát a két emeleten, a nagy forgalmon és a rá váró nap feladatain.
Ült a széken és várt. Mindjárt kezdi. Már másfél éve ez ment. Alig, hogy beköltöztek a negyedikre, a fiatal nő a kisfiúval. Minden áldott reggel negyed és fél hét között. Kivéve a hétvégét, akkor csend volt. Eleinte rettenetesen idegesítette, hogy az anyja nem tudja megnevelni azt a kölyköt. Muszáj annak minden átkozott reggel lármázni! Van a házban, aki ilyenkor még alszik, mint a szomszéd a harmadikon, aki váltott műszakban dolgozik. Vagy olyan, akinek éppen nyugalomra van szüksége, mielőtt elindul a nap, nem is szólva azokról, akik nem bírják ezt a gyerekzsivajt. De nem, ezeket persze ez nem érdekelte. Egyszer egy késő délután összefutottak a lépcsőházban. Pontosan emlékezett rá, mert az volt az első nap, amikor végre annyira össze tudta szedni magát, hogy felkeljen, miután megkapta a felmondását. Talán túl sokat vállalt és azért nem tűnt fel neki időben a hiba. De az is lehet, hogy el kellett volna elfogadnia azon az estén a főnök vacsorameghívását. Minden összekavarodott a fejében, ezért nem vette észre azon a délutánon a lépcsőházban a vele szembejövő gyereket és az anyját. Csak akkor, amikor szinte már összeütközött velük. A kisfiú vidám szökdécseléssel vette a lépcsőfokokat. A hátán ugrált az apró óvodás hátizsák. Mellette a fiatal asszony, fáradt arccal és kisírt szemmel pillantott fel rá és udvariasan köszönt. Neki pedig már az utcán jutott az eszébe, hogy hányszor akart csengetni nála a reggelenkénti ricsaj miatt.
A nő, aki a második emeleten lakott, idegesen megdörzsölte az arcát, ahogy erre a találkozásra gondolt. Lehajolt és felhúzta az odakészített cipőt. Lassú mozdulatokkal megkötötte a cipőfűzőt. Aztán egy nap elmaradt az éneklés és megdöbbenve jött rá, hogy hiányzott neki. Észrevétlenül belefonódott az életébe, egy biztos pont lett a változások örvényében. Két napra rá végül reggel újra felcsendült a gyerekhang a folyosón és nő megkönnyebbülten sóhajtott fel a széken. Utána már alig bírta kivárni, hogy megint negyed hét legyen.
Ezen a reggelen is aggódva nézett az órára. Hat óra húsz perc. Lassan indulniuk kellett. Kimenni sosem mert, de most is, mint mindig, figyelt a beszűrődő zajokra. Először az ajtó nyílt ki. Lábdobogás, csoszogás, ugrálás, halk beszéd, ideges feddő suttogás. Aztán becsukódott az ajtó, kulcscsörgés. Még két lépés. Csend. Bizonyára megállt a lépcső előtt és vett egy mély lélegzetet.
A kisfiú tisztán felcsengő hangjától megremegett az egész lépcsőház. Az ének bekopogott minden ajtón, végigsuhant a kirakott kókadt fikuszokon és a poros lábtörlőkön. Bearanyozta a hulló vakolatot az első emeleti lépcsőfordulóban és megrezegtette a tátongó postládákat a bejárati ajtó mellett. A nő pedig, aki a második emeleten lakott, tudta, hogy ezen a reggelen is lesz ereje arra, hogy felálljon a székről, hogy maga mögött hagyja, ami volt, és szembenézzen a nap kihívásaival.