„Nem fér össze nagyon, de nem is lakozik soha együtt
méltóság s szerelem.”
2004 éve halt meg Publius Ovidius Naso költő.
Róma aranykorának egyik legjelentősebb irodalmi alakját szalon-költőnek nevezte Szerb Antal. Az utolsó igazán jelentős szerelmi elégiaköltőnek van számon tartva Ovidius, akinek Átváltozások című műve felejthetetlen olvasási élményt nyújt a mai kor emberének is.
A görög-római mitológiát gazdagon átfogó és felvonultató történetekben – kis túlzással – az egész világmindenség történése benne van. A tizenöt könyvre felosztott költemény-ciklusban minden olyan mítosz szerepel, amely az antikvitásban eleven és kedvelt volt, és amelyet a mi műveltségünk részévé nem utolsósorban éppen Ovidius és éppen ez a munkája tett. Virtuozitása, erőteljes és ízléses erotikája mellett tárgyi gazdagsága is növeli varázsát. Az eredetmondákat, az égi és földi szerelmes történeteket Ovidius lebilincselő elbeszélő és lírai erővel fűzi egységes, és két évezreden keresztül mindmáig joggal népszerű, játszva tanító és gyönyörködtető olvasmánnyá.
Részlet
EUROPA
Kit miután Atlantiades így büntet a szíve
s nyelve miatt, elhagyja a Pallas Athéna nevével
ékes földet már, s felszárnyal az égi magasba.
Apja különszólítja. De, hogy szerelemsegitésre,
azt nem vallja be; szól: „Ki szavam hordod, fiu, híven,
késedelem nélkül, mint szoktál, szökj le sietve,
és oda szállj, hol a föld balról pillant föl anyádra
(Sidonnak hívják e vidéket régi lakói),
és ha hegyoldali zsenge füvön legelészni királyi
csordát látsz magasan, térítsed a tengeri partra.”
Mondta; s a hegyről már leterelten a csorda, a mondott
partra került, hol a büszke király szép lánya nem egyszer
eljátszódni szokott a Tyrus-beli szűz követőkkel.
Nem fér össze nagyon, de nem is lakozik soha együtt
méltóság s szerelem. Jogarát elhagyta az égi
istenek apja, vezére, kinek jobbjában a hármas
nagytüzü villám ég, ki ha int, a világ belerendül,
s ölt bika-álorcát, tehenek közt elkeveredve
bőg, gyönyörű-alakú; sétálgat a lágyfüvü réten.
Mint az olyan hóé, mit zord láb nem taposott még,
és vizenyős Auster sosem olvasztott meg, a színe.
Izma nyakán kimered, s a szügyéről csüng a lebernyeg,
szarva kicsiny, de hihetnéd, hogy kéz míve, sugárzóbb
áttetsző gyönyörű kristálya drágaköveknél;
homloka nem fenyeget, nem kell riadozni szemétől,
béke az orcáján. Az Agenor lánya csodálja,
míly szép, mennyire nem fenyeget dühös ütközetekkel.
Csakhogy akármi szelíd, hozzá még fél közeledni,
majd odalép s ragyogó szájához nyújtja virágát.
Udvarlója örül, s hogy a várt kéj töltse örömmel,
csókolgatja kezét; s alig is halogatja a többit!
Játszadozik vele, zöld füveken kedvére szökellget,
végülis oldalt dől le elébe a sárga fövenybe;
majd, tovatűnve a szűz félelme, szügyét odanyújtja,
hadd veregesse a lány, szarvát is, friss koszorúkkal
hadd koszorúzza körül. Nekibátorodott a királylány,
s nem sejtvén, kire ül, hátára került a bikának;
ekkor a szárazról fölemelkedik, indul az isten
lassan a vízhez alá, ravaszul sétál a sekélybe,
majd messzebb, s már mély víznek közepén viszi hátán
zsákmányát. Remeg ez, s könnyezve tekinti a partot,
jobbkeze szarvat tart, bikaháton nyugszik a másik;
míg meg-meglebegő leplével játszik a szellő.
A teljes művet a mek.oszk.hu oldalon lehet elolvasni.
A borítóképen Luca Giordano Perszephoné elrablása című műve