Esőbeálló. Acélvázra szerelt üvegtáblák, egyetlen hátfal és tető. Vadonatúj, csillogó fém és üveg. Éjszakai járat megállója. A tető neoncsövei zümmögve vibrálnak. Az út a beálló előtt halad, nedvesen csillog. Azon túl kukoricaföld, balra a város távoli fényei. A pavilon hátsó fala átlátszó. Mögötte bezárt étterem. A hátfal középső harmadában pad: egyetlen vízszintes fémlap, ülőmagasságban a hátlaphoz rögzítve. A padtól balra embermagasságú plakát, sűrűn teleírva szöveggel. A gyenge, villogó fényben nem tudod kibetűzni, a sorok homályos foltokká olvadnak össze. A plakát jobb felső sarkában egyetlen kisméretű kép – kivehetetlen,
mit ábrázol.
A padhoz lépsz. Ekkor a szemed sarkából észreveszel valamit a plakáton. Mintha a szöveg foltjai kirajzolnának valamit. Egy térbeli kép jelenik meg a papír mögött. Odanézel: semmi.
Értelmezhetetlen szövegmassza. Megint a pad felé fordulsz, és néhány másodpercig a vízszintes acéllapot bámulod. A plakáton, a szöveg mögött újra megjelenik a kép. Nagyon lassan arrafelé fordítod a fejedet – úgy, hogy ne változzon a fókusz. Folyamatosan a plakát mögé nézel, át a szövegrácson. Így nem tűnik el a kép. Sőt, egyre tisztábban rajzolódik ki.
Hosszúkás, álló formájú test, talán egy csomag. Nagy hátizsák? Nem, mégsem. Valaki ül ott, a plakát mögött, a pad folytatásán. Vagyis a pad tükörképén, az esőbeálló túloldalán, neked háttal.
Te látod csak bele a foltokba az alakot a vibráló fényben? Pislogsz, hogy eltűnjön. Sikerül. De a plakát felé nézve, mögé fókuszálva újra meg tudod jeleníteni. Túl egyértelmű ahhoz, hogy a képzeleted műve legyen. Elfordulsz, visszanézel. Ha összpontosítasz, pontosan látod a villogásban. Életnagyságú ülő alak, háttal neked.
Hirtelen úgy tűnik, megmozdul. Megemelkedik, mintha fel akarna állni. Csak egyetlen pillanatra, mert ekkor a világítás fél másodpercre kihagy. És amikor újra felkapcsolódik, az alak eltűnik. Hiába erőlteted a szemedet, nem látod. Rövid időre becsukod. Aztán újból a plakátra, a szöveg mögé nézel. Az alak ott van, újra megjelent. Figyeled. Megint mozdul, emelkedik. A világítás ismét kihagy, az alak eltűnik. Újrakezded. Újra és újra. Amint az alak
megmozdul, rögtön el is tűnik, mert ugyanakkor kikapcsol a fény.
Talán ha azonnal észre tudnád venni, amint kinyitod a szemeidet. Akkor még a lámpa kialvása előtt végignézhetnéd a mozgását. Gyerünk! Kinyitod a szemedet, fókuszálsz – ott van. Néhány másodperc, és emelkedni kezd. Feláll. A lámpa kikapcsol, a kép eltűnik.
Kezdjük elölről! Csukott szemmel szembeállsz a plakáttal, nagyon közel, hogy kitöltse a látómeződet. Megmarkolod a fémkeretet. Kinyitod a szemeidet – ott az ülő alak. Szünet.
Felemelkedik. Feláll. Még mindig megvan, tisztán látod.
Ekkor nagyon gyorsan több dolog történik egymás után. Összetett, sokelemű mozgássorozatot látsz a stroboszkópként villogó fényben. Balról nagyméretű tárgy érkezik a képbe – ha jól értelmezed, egy busz. Kinyílik az ajtaja. Az alak felszáll. A jármű elhajt. Mindez néhány pillanat alatt, mint egy régi filmfelvételen, gyorsítva és darabosan, szaggatottan. Az alak végleg eltűnt. Becsukod a szemedet, még mindig a plakát keretébe kapaszkodva. Aztán elengeded, és körülnézel.
A megálló és környéke teljesen átalakult. A plakát eltűnt, helyén durva barna papírlap. Az esőbeálló fémváza ütött–kopott, az üveglapok karcosak, rajtuk grafittik és felragasztott hirdetmények. Csak a lámpa villog ugyanúgy, mint eddig. Az úton mély repedések, gyom veri fel. Itt már nem jár busz. A feltámadt szél nylonzacskót sodor. Túloldalt elhanyagolt szántóföld. A város fényei szétszóródtak. Az esőbeálló mögül eltűnt az étterem. Helyén – nem
látod, de biztosan tudod – kis gyalogút kanyarog.
Megkerülöd az esőbeállót, hogy elindulj. Végre boldogan, felszabadultan. Megszűnt a nyomasztó érzés, amivel a környező idegen, ismeretlen világ borult rád évek óta.
Nem bíztál már benne, hogy valaha is visszatérhetsz ide. De valóra vált az ígéret, amit évekkel ezelőtt itt, ebben a megállóban kaptál: „Meglátod, hazavisz a járat.”