A vonat, fülsiketítő dübörgésétől összeszorult a lány dobhártyája. Mostanában már nem gyakran járnak vonatok, ami sokkal nehezebbé tette a szülei közti folyamatos ingázást. (Utóbbi szinte biztosan nem legális). Nyáron kerülgetnie kellett az emberek hónalját, pedig tíz percenként indult.
A legelső szabad székre lehuppant, maga mellé rakta a basszusgitárját. Szinte fel sem tűnt neki, hogy a hátán van, egészen, amíg le nem kellett vennie.
Két alvó hölgyön, meg egy maroknyi részegen reherésző kortársán kívül minden épeszű ember már otthon szilveszterezett a családjával. Már Fanni vonata sem járt messze az apja házától, és a menetrend szerint a vonat nem állt meg sehol. Ennek ellenére az a furcsa érzés kerítette hatalmába, hogy távolodnak a végállomástól. Ez pedig nyugodtsággal töltötte el. Bárhol jobb volt, mint otthon, ott, ahol az egyetlen, amiről higgadtan tudtak a szülei beszélni az a lányról való folyamatos panaszkodás.
Pittyent a telefonja. Csalódottan konstatálta, hogy csak egy hírlevél jött, A Gasztroangyaltól, amire az anyja regisztrált be az email címével. Ahogy végignézett a fényképeken, szinte érezte a friss pogácsa, és virslis roló illatát az orrában.
A hangosbemondó monoton hangja zökkentette ki. A következő megálló: „Táncművészeti főiskola”
Összeráncolta a homlokát. Újra megnyitotta a menetrendet, egyedül a Déli pályaudvarnál kellett volna megállnia a vonatnak este nyolckor. A MÁV rendszere összeomlott. Az órára nézett. Hat perccel múlt fél kilenc. Mély levegőt vett, és magának is tettetett nyugodtsággal zsebre vágta a telefonját.
– Kezeletlen menetjegyeket kérem! – beszélt a kalauz a semmihez. Jézusom! Most jutott eszébe, hogy elfelejtett jegyet venni!
Fanni lejjebb húzódott az ülésén. Hiába volt elég pénze jegyre, összerándult a gyomra bármikor is idegenekkel beszélt.
Az hang egyre ismerősebbé vált, ahogy ismételgette a kérést. Kikukucskált a lány a két ülés között, és végigsuhant rajta egy mosoly. A kalauz a régi angoltanárja Fatime néni volt. Csodálkozva pasztázta át a szemeivel, egy percnyit sem öregedett.
A vonat süvöltve lefékezett. „Táncművészeti főiskola” harsogta a bemondó.
Kinézett az ablakon. Még innen is óriásinak, és ragyogónak tűnt a régi épület. Visszaemlékezett két hónappal ezelőttre, mikor felvételizett.
Minden erejét a gyakorlásra fordította. Ezért az egyért, hálás lehetett a szüleinek, hogy nem szerveztek valami sok családi társasjáték estet, meg kirándulást, és egész éjszaka bent tudott gyakorolni a táncteremben. Az improvizálást szerette a legjobban. A beszéd nehezére esett, de mikor táncolt, mintha kifolytak volna belőle az érzelmek, mintha egy teljesen más élőlény lehetett volna, aki nem érzékeli a körülötte lévő világot.
Idén mindössze három emberre hirdettek helyet. Mikor megkapta az elutasítást könnybe lábadt a szeme és a kezeivel körülfonta a testét, mintha a világ minden bajától meg tudná őt védeni. Gondolatban újra földre roskadt a grandiózus épület előtt. Meghajolt neki.
A kivetítőre nézett. A vonat 10 perc múlva indult. Villogtak a kijelzők, az állomáson senki. Az utolsó pillanatban egy japán öltönyös turista lihegve futott fel a lépcsőkön. Érthetetlen tekintettél bámult Fannira, aki elkapta róla a szemét. Ennek ellenére elsétált mellette, és a következő vagonban foglalt helyet.
– Most már most igazán érvényesítenie kellene a jegyét. – rémisztette halálra maga mögül Ms. Fatime ismerős nyugodt hangja. A lány torkán egy szó sem jött ki.
– Én…, én…egy diákjegyet szeretnék venni Budapest…
– Látom nem sokat változtál. Nyugalom, meghívlak erre az útra. – szakította félbe. Úgy tűnt, jól szórakozott rajta. – Fanni, ugye? Hozzám jártál angolra. Mi lett belőled, úristen?- Fanninak fogalma sem volt valójában mi lett belőle, csak mosolygott tovább, még mindig feldolgozván a tényt, hogy itt találkozik az angoltanárjával.
– Még sok helyen megállunk? – érdeklődött.
– Csak a legfontosabbakon. Nem biztos, hogy mind tetszeni fog, de izgalmas lesz, ígérem.
Pityegett újra a hangosbemondó. A lány feszülten felé kapta a tekintetét. Ms. Fatiméből eltörölhetetlen nyugalom áradt.
„Következő megálló – a bemondó feszültségkeltően várakozott, mint mikor bejelentik az Xfaktor győztesét. – Cirmos utca!”
Egyre elbizonytalanodott, hogy rossz vonatra szállt, vagy, hogy egyáltalán ébren van-e. Fanni idegesen közelebb hajolva ráhunyorított a karórájára, mert nem hitte el mennyi idő telt el. Máris fél tíz volt. Ilyen korra ért volna oda az állomásra. Most már csak reménykedni tudott, hogy az apukája nem ment ki érte az állomásra.
Végül is miért ment volna? Mióta Fanni az eszét tudta, még az óvodában is ott felejtették. Igaz, ami igaz, sokkal jobban tud tájékozódni, mióta sokadik alkalommal sétált haza egyedül.
Vonakodva pillantott ki az ablakon a megállóra. Itt adta az első koncertjét basszusgitárral. Borzasztóan izgult miatta, és ez sajnos meg is látszott. Becsukta a szemét egy pillanatra. Semmi kedve nem volt nosztalgiázni a kudarcain. A vonat, pontosan a zeneiskola előtt fékezett le, aminek az ajtaján egy apró tábla függött cirádás írással.
A gitár tanárja összetéveszthetetlen betűi, három héttel ez előttről. „Jövő hét kedd, harmadéves növendékek koncertje, szeretettel várunk minden érdeklődőt, belépő: 1000 Ft” aztán a tanítványok nevei hosszú sorrendben, végén a sajátjával. A koncert után soha többé nem ment vissza hozzá. Nem bírt még egyszer szembenézni a csalódással a szemében. Kiment a teremből, mikor Fanni elfelejtette a darab folytatását az első három sor után.
Felpattant, hogy kiszálljon, és bocsánatot kérjen tőle, de aztán meggondolta megát, visszaült a helyére és megvárta, amíg becsukódnak az ajtók.
– Jól vagy? – kérdezte Miss. Fatime.
– Igen, csak rájöttem, milyen idegesítően bátortalan voltam tavaly. Borzasztó ez az év– vallotta be.
– És még nincs vége. – kacsintott Fannival, mintha valami közös titkuk lenne, és tovább botorkált a többi utashoz kilyukasztani a jegyeket.
Fanni felsóhajtott, az előtte ülő lány füzetét olvasta és lassan álomba szenderedett. Egy ismerős bűz ébresztette fel az álmából. Nem sokkal utána megszólalt a hangosbemondó is, idegesítő, angol kiejtéssel. „Starfish haltelep, Szent Ágoston korház.”
Fanni a fejére húzta a kabátját. Nem akarta még egyszer hallani ezt a nevet. Akaratlanul mégiscsak kikukucskált a kabátja alól, ahogy meghallotta a fékek visítását a síneken.
Egy hete halt meg a nagymamája pontosan ebben a korházban, koronavírusban. Nem engedték, hogy bemenjen hozzá. A legtöbb, amit tenni tudtak, hogy az ágyát az ablakhoz tolták, ahonnan minden nap figyelte a lány, ahogy az élet színei felkerültek az égre az arcáról. Aznap esett az eső, de édes illat lengte be a levegőt. December 24-i. volt. Éppen karácsony. Eddig minden családtagja karácsony környékén halt meg. Ezért nem gyűltek össze egyszer sem közösen ünnepelni, kicsit morbidnak tűnt ilyenkor „Boldog Karácsonyt!” kívánni egymásnak.
Észre sem vette, hogy kicsordultak a könnyei. Letörölte őket. A vonat felsóhajtott, és ahogy kifújta a gőzt, újra pöfögött tovább. 23:46 volt. Ilyen korra már teljesen biztossá vált, hogy valami baj lehet vagy vele, vagy pedig ezzel a vonattal.
– Ms. Fatime. – szüksége volt egy ismerős arca, akiben megnyugvást találhat. A néni, lassan de biztosan közelebb sétált. – Ez a vonat nem a menetrend szerint jár! – mondta ki a nyilvánvalót.
– Dehogy nem, a te menetrended szerint. Hát nem ilyen volt a múlt éved? – Fanni most nézett először hosszabb ideig a szemébe. Valami furcsát látott benne, de nem tudta megfogalmazni mégis milyen értelemben.
– De, pontosan – realizálta. – Át szeretnék szállni egy másik vonatra, ha lehet. Elég volt. – Ms. Fatime ingatta a fejét.
– Mindjárt odaérünk. Hidd el, ennél már csak jobb lesz.
Az ajtók villogva táncoltak, és a hangosbemondó mélyített hangon megszólalt. „Déli pályaudvar, végállomás”.
Fanni háza előtt nyíltak ki az ajtók. „Boldog Újévet Kívánunk Önöknek”
– Boldog Újévet! Vigyázz magadra Fanni! – ismételte Ms. Fatime. Lesétált a vonatról, és ránézett az órájára 0:01 perc volt.
A szülei, meglepetésére mindketten otthon voltak, az asztalnál ültek félelmetes csendben. Tegnap előtt járt utoljára az apjánál, azóta kivilágították a házat, amit belengett az asztal közepén álló koszorúból áradó fenyőillat. Némán nézték egymást.
Fanninak eszébe jutott a gyávasága, és bátorságot véve, ökölbe szorította a kezét, majd kibontotta az ujjait.
– Figyeljetek! Szeretem mindkettőtöket, de néha rémesen sokat tudtok veszekedni. És ingázni kettőtök közt fárasztó, nagyon.– egyszerre fújták ki a levegőt. Fanni leült az asztalhoz.
– Máskor ne gyere ilyen későn! Teljes mértékben egyetértünk veled. – fordult felé az anyja.
– Gondolkodtunk. – folytatta az apja, félelmetes összhangban az anyjával. Régen használtak többes számot.
– Szerintünk is át kéne írni a szerződést. Az utazás sokat kivesz belőled, múltkor a felvételiden is olyan fáradt voltál. És így mi is több időt tölthetnénk veled – mosolyodott el évek óta először. Fanni arcára is halvány mosoly kúszott.
– És ezen túl együtt leszünk ünnepekkor. – Fanni felszisszent, eszébe jutott a sok törött tányér, amit egymásra hajigáltak, amikor még kicsi volt, és együtt éltek.
– Veszekedés nélkül. – nyugtatta meg gyorsan. – Adj egy esélyt, hogy megpróbáljuk az eddigieket magunk mögött hagyni. – figyelte fáradt szemekkel a lány reakcióját.
– És karácsonykor emlékezzünk meg a nagyiékra. – bökte ki a lány.
– Nagyszerű ötlet! Újévet kezdünk! Boldog Újévet Fanni! – ölelték át egymást, majd összemosolyogtak, mintha már megittak volna két üveggel a pezsgőből, megrészegülve a boldogságtól.
– Boldog Újévet! – üvöltötte a lány.