Van, amikor nem lehet elkerülni, amikor vis maior helyzet áll fenn. Pl. kábelszakadás, 15 centis hóréteg, ilyesmi. És van, amikor az akadály bennem van, pedig én úgy hiszem, a körülményekben. Például nem hűl ki időben a forró zabkása, lyukat fedezek föl a harisnyámon, és át kell cserélni, vagy egyszerűen nincs mit fölvennem – ami valójában azt jelenti, hogy bármit veszek föl, borzalmasan áll. A fejemben pedig ott zakatol a „menni kéne”. És még azt hiszik, a késők direkt csinálják, pedig minden ilyen helyzet kész kínszenvedés és ideggörcs.
Ma tip-top volt minden, de indulás előtt öt perccel kezdtem keresni a kulcsomat, aztán jó húsz perc múlva találtam meg az egyik ruhakupac takarásában a kanapén, ahova soha nem szoktam tenni, biztos csak ledobtam, amikor egy nehéz nap után hazaértem, aztán rá a ruhákat a szárítóról, hadd szóljon!
Persze azt mondják, lehetnék összeszedettebb, néha annyira szétszórt vagyok, hogy azt sem tudom, milyen nap van. Az agyam kifejezetten olyan dolgokra tud koncentrálni, amik érdekelnek, a hétköznapi apróságok csak esetleges létezőkként vannak jelen valahol a figyelmem peremén. És a takarítás meg rendrakás sem erősségem, de úgy működöm, hogy az extrém rendetlenség ad motivációt arra, hogy végre nekiálljak rendet tenni. Azért vigyázni szoktam, hogy leülni vagy lefeküdni mindig tudjak, és a lakás átjárható legyen.
Most legalább már a villamoson ülök. Jencinek is írtam egy SMS-t, hogy jó fél órával később érek be, és hogy miért. Mondjuk az fura, hogy még nem válaszolt, pedig mindig szokott. Probléma akkor van, amikor nem is jelzem a késést, olyankor elég pikírt szokott lenni. Egyébként jó fej, de pár napja leültetett négyszemközt, és elmondta, hogy sajnálja, de szóltak neki fentről, hogy az időmenedzsmentemmel komoly gondokat látnak. Am őt illeti, kedvel, alapos, gondos munkaerőnek tart, de hát nem falazhat nekem örökké, és ha ő is elengedi a kezem, hát… Akkor egy pillanatra megállt bennem az ütő. Végül azt mondta, ezt vegyem szóbeli figyelmeztetésnek, a következő hosszabb késés után már írásbelit ad.
Igy hát a mostani nem jó ómen, nagyon nem, pláne, hogy Jenci nem is válaszol, már legalább húsz perce. És akkor, ott, a halkan sikló villamoson bekattan valami. Ha késem, akkor már legyen ”grand style”-ban. Mi az, hogy folyton szorongani, görcsölni, izgulni, még ha rossz is a helyzet? Megnézem a megállót, még van négy további a célig. Fölpattanok és még éppen sikerül átsiklani a záródni készülő ajtón. Az idő gyönyörű, elindulok a lakóházak között, az első, fákkal szegélyezett utcán az irodaház irányába. Büszkén, felszegett fejjel, mint a halálraítélt a végső sétájára, jöjjön, aminek jönnie kell!
Lassan ballagok, a cipőm ütemesen kopog. Jó ég, erre még nem is jártam! Van egy hangulata az újbudai környéknek, enyhén szocreál. A bennem elveszett művészettörténész tippelgetni kezdi, melyik épület mikor épülhetett, a legtöbb talán az ötvenes-hatvanas években. A sok zöldterület viszont megnyugtató. És nézz oda, ott még megvannak a feliratok, hogy „csemege”, „hírlap”, satöbbi, mindjárt beájulok! Mi ez, visszamentem a hatvanas évekbe? Hirtelen nosztalgia fog el a korlátozottabb, de talán gondtalanabb világ után, amikor azt sem tudták, mi az, hogy időmenedzsment, és az okostelefonok pötyögtetése helyett kedélyes beszélgetésekkel töltötték az időt a közös udvarban.
Ahogy haladok, elképzelem, hogy ahogy haladok előre, minden épület egy rossz tulajdonságom, amit elhagyok. Az a kopott társasház lehet a rendetlenségem. Az a vasbeton és üveg irodaház a halogatásom. A sarki épület a kis vegyesbolttal a hisztis és pánikolós természetem. Merő elmejáték az egész, de most hinni kezdem, hogy tényleg győzni tudok magamon. Még a lépteimet is megszaporázom, hogy mielőbb magam mögött hagyjam a hibáim szimbólumait.
Változik a környék, jön a sporttelep, aztán az irodaházak. Eddig nyugis volt minden, kifelé jól színleltem a nyugalmat. Most kezd elfogni a pánik, és rájövök, hogy az árnyékomat nem léphetem át, a félelmem erősebb, mint a laza nemtörődömség. Talán perceken belül megpecsételődik a sorsom? Heves szívdobogással lépek be a magától elforduló üvegajtón. A recepciós a megszokott közönnyel ül a helyén, szinte észre sem vesz, mondjuk most nem nagyon bánom. A lift „szó-mi-dó”-ját visszaverik a falak. Itt az utolsó stáció. Nem is merek az órámra nézni, legalább ötven perc időhátrányban lehetek…
Még egy üvegajtó, kártyalehúzás, aztán a folyosó. Már tudom, mit érezhet, aki az utolsó útjára indul. És akkor berezonál a telefonom, pont mielőtt belépnék az irodatérbe. Megnézem, SMS jött. Jencitől. Megnyitom: „Te, nem nézted be a dátumot? Amúgy szerintem hétfőn állítsd be az időmérődet egy órával előbbre. Ja, és a mai nap nem számít.” Hát igen, a jól ismert pikírt humor, jogos is, de nem egészen értem a dolgot. Lehúzom a kártyát, belépek. Sehol senki, minden asztal üres. Megnézem a telefont, a dátum: május 1, péntek. Na, szépen vagyunk! Valahogy nem tűnt föl, milyen kevesen voltak a villamoson…
Hirtelen eufórikus hangulat kap el, és a kedvenc dalom zenéjét dúdolva rögtönzött táncot lejtek, improvizált koreográfiára. Egyszer csak valami neszt hallok, és megfordulva látom, hogy mégis van bent valaki: a takarító néni. Furán néz rám, látva a szoknya-blúz szerelésben táncoló lökött csajt. Zavarban vagyok, és közben arra gondolok, hogy valami hasznosat kéne tennem. Megszólalok:
─ Tetszik tudni, véletlenül bejöttem potyára, mert elnéztem a dátumot. Megengedi, hogy alaposan letörölgessem az asztalokat? Közben pihenhetne kicsit. Persze a folyosó már a magáé lehet… Ó, igazán köszönöm, máris elkezdem. Kérem, szóljon, ha valamit kihagynék.
Persze nem mondom el neki, hogy éppen leckéztet a sors, és próbálok együttműködni vele. Ez maradjon az én titkom.