Nagy kíváncsisággal ültem be októberben a Vígszínházba, hogy megnézzem az évad egyik legkülönlegesebbnek ígérkező darabját, a Szerelmek városát. A kultfilmből színpadra állított adaptációt ifj. Vidnyánszky Attila rendező, Vecsei H. Miklós író, Kovács Adrián zeneszerző, Mester Dávid karmester és Pater Sparrow díszlettervező alkotói csapata rakta össze – nem is akárhogy. Bruttó három órára önfeledt másállapotba kerülni, kiszakadva az egyre abszurdabb valóságból emlékezni arra, milyen érzés volt részese lenni egy tökéletlen, állandó kontroll-mentes világnak: ajándék.
Pedig bevallom, először kicsit megijedtem, amikor megláttam a három felvonást. Féltem, hogy nem fogja lekötni a figyelmemet a szemfényvesztőnek beharangozott, színes, hangos, látványos kavalkád, ami ráadásul zenedráma. Jobban is bízhattam volna az ifj. Vidnyánszky Attila neve általi fémjelzésben, ugyanis egy percig sem untam, megtartott minden, amit láttam és hallottam. Mégis nehezen tudok írni egy olyan előadásról, ami ennyire szokatlanul társította az amúgy egyesével ismerős elemeket. Az izgalmas műfaji kísérlet afféle párhuzamos dimenziót teremtett, ahova bármikor visszamennék.
Adaptált műről lévén szó, mindig kétesélyes a dolog: vagy sikerül áthozni a jelenbe valami fontos üzenetet, vagy valami félresikerül az alkotó tolmácsolásban. Ez esetben a kérdésfeltevésig sem jutottam el, mert az eredeti Szerelmek városát, a filmet nagyon régen láttam, az előadás után éreztem késztetést arra, hogy újranézzem – mégiscsak a 20. század egyik legfontosabb filmjéről van szó. Az időtálló filmtörténeti értékként számon tartott alkotás, mint a költői realizmus remekműve 1945-ben került először a mozikba. Több érdekessége is van a fimnek: a francia költő, Jacques Prévert és Marcel Carné filmrendező a II. világháború borzalmai elől az alkotásba menekültek, és egy észak-franciaországi erdőben megírták, majd leforgatták. Magyar vonatkozása is van: Trauner Sándor díszlettervező és Kozma József zeneszerző – zsidó származásuk miatt – álnéven dolgoztak rajta. A munkálatokat légiriadók, áramkimaradások és a filmanyag beszerzésének nehézségei is akadályozták. Mégis megcsinálták, amiről Marlon Brando azt mondta: „talán a valaha készült legjobb film”.
Ifj. Vidnyánszky Attila azt mondta, úgy játszottak a szöveggel és úgy viszonyultak a darabhoz a próbafolyamatok során, mintha nézők szeme elé sosem kerülne. Talán ez a titka annak, hogy hasonlóan szeretnivaló végeredmény született, mint amit annak idején a film által kaptak a nézők. Meg tudta csinálni, hogy egyszerre volt hű a filmhez és született közben egy teljesen új alkotás. Biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszett volna Jacques Prévert-nek és Marcel Carnének, amit lát.
Ahogy a második világháborúban is kellett valami, ami elvisz a valóságtól, itt is azért voltam a leghálásabb, azt hiszem: totál magam mögött tudtam hagyni azt a káoszt, amit 2021 jelent. Hegedűs D. Géza monológja jut eszembe, aki mint teáter igazgató fejtette ki a darabban, mi a színház lényege: kiszakadni a valóságból. A „most”-at éltük meg a színházban. Nem is akármilyet: élettel telit.
Mert élt az előadás. És több élet volt benne, mint a való világban. Csak később, az élmény után olvastam a rendező szavait: „…mindent bevetünk, szó szerint mindent, felforgatva a színházunk összes dolgozóját. Füstben forgunk és közben gyorsöltözünk, vérző színészek fölött zenészek repkednek és húzzák olyan hangosan, de olyan hangosan, hogy a szövegből most aztán tényleg egy szót sem lehet érteni. Persze van ellenpont is, csönd, sírás és művirág, meztelenség és trágárság, felgyújtunk pár embert és ellövünk minden jól ismert vígszínházi effektet: járművet, élőkamerát és bámulatos tapsrendet. Mindezt azért, hogy visszataláljunk Önökhöz, magunkhoz, a színházhoz….”
A három felvonás talán tényleg unalmas lehetett volna, de nem tudott az lenni, mert ahányszor felgölrdült a függöny, mindig újat adott. Az első felvonásban először csak forgattam a fejemet, minden sarokban és pillanatban látnivaló volt. Közben annyira jó a szöveg, hogy azt is önkéntelenül figyeltem. A második felvonásban minden, ami a színpadon történt, kamerával felvett képsorként láttunk a kivetítőn, sok közelivel. Tulajdonképpen egy filmet néztünk, mert bár előttünk zajlott minden, de takarásban, amiből egy jó kameraman (akit látunk is), jó koncepcióval mozivá varázsolt. Nagyon ki volt találva minden, engem megvett ez a rész. A harmadik felvonásban újabb műfajváltás volt: egyszerre voltunk kint és bent a színházi valóságban és nézőként. Ekkor már érzelmileg is belevonódtunk a történetbe. Annyira szép íve volt, ahogy szépen haladt kívülről, a felszínről mind mélyebbre és szerteágazón, egyre bravúrosabb módon, hogy a harmadik felvonásnál az érzékszervek után, végül betaláljon a szívbe is.
Hiszen mi más lett volna a „Bűn utcájában” játszódó történet fókuszában, mint a szerelem. Báptiszt, a pantomim művész és Garance, a független, szabad nő találkozása könnyedén kezdődött, hogy a köztük lévő szálak mennyire elszakíthatatlanok lesznek, még csak nem is sejthettük. Szépen fel van építve a dramaturg. Az élettel teli felhőtlen ‘carpe diem’, a fiatalság, a múlt jelölője után egyre élesedik a helyzet, s a végén muszáj arcunkba vágni: döntéseinknek következménye van. A múltat kitörölni, megmásítani nem lehet. Léteznek törvényszerűségek, amelyek minden korban érvényesek. Mindezt nagyon szépen, nagy empátiával és humorral mutatta be – hol a felszín alatt, hol felette – a Szerelmek városa.
A folyamatos dinamizmus, a sodró történet azonban csak egy – bár kétségtelenül a leglátványosabb – layere az előadásnak. A pezsgő forgatag nekem a szabadság egyik formáját demonstrálta. Valamiért beugrottak a kilencvenes évek. A színpadra álmodott, minden ízében felszabadult, lehetőségekkel teli, szerelmes, kíváncsi, lendületes világban minden természetes, ami emberi. Még a gyarló tulajdonságok is. Csak az egyensúlyra kell figyelni.
Egy másik rétegben más üzenetet is felfedezni véltem: a valóság elfeledtetésén, a lüktető élet káprázatán túl, fellebbentette a fátylat a mai felszínes világról. Kettősséget sugallt a színházakról és úgy amblokk, az emberi kapcsolatokról és az anyagi világról. Megtudtuk, hogy ami a függöny mögött van, az legalább annyira álságos, felületes, mint amennyire szerethető. Kirajzolódtak az emberi gyarlóságok, mégsem szelték át mély barázdaként az előadást, mert egy családot, egy csapatot láttunk.
Ezen a pontos a színészekről kellene még szót ejtenem, de ha nagyon őszinte akarnék lenni, kiugró jelenségként Hegedűs D. Gézát tudnám említeni és a Báptiszt-ot alakító Junior Príma-díjas Gyöngyösi Zoltánt. Eszméletlen, milyen ügyes pantomimos. A többi csapatmunka volt, viszont a javából. Esetleg még halkan hozzáteszem: nálam a fiúk elvitték a show-t. És a persze a zene.
Élőzenés kísérettel működő színházi előadást még nem láttam, azokat a régi időket juttatta eszembe, amikor én még nem éltem, amikor a színházakban és a mozivetítések alatt végig zenekar adta a zenei aláfestést. Egészen más hangulata van, mintha MP3-ról irányítva, vagy más zenei hordozóból kúsznának elő a dallamok.
„Két fő zenei irányvonal viszi a drámát, amely a két fő helyszínhez kötődik: a Bűn utcájához és a színházhoz. Előbbi egy karneváli, sötét, egyszerre taszító és vonzó világ, utóbbi pedig egy varázslatos, elérhetetlen, de mégis közeli, hívogató hely. A legfontosabb motívum a főhőst, Bábtisztot kísérő Hold-motívum, ami az ő teljes kívülállóságát húzza alá a világban. A darabot a zárt dalok mellett énekelt jelenetek, némajátékok alkotják, modern és klasszikus műfajok váltakozásában és találkozásában” – emeli ki a darab zeneszerzője, Kovács Adrián.
Összetettsége és „varázslata” miatt, még a számomra kevésbé kedvelt énekes betétek sem zavarták meg az előadás élvezhetőségét. A színes, pezsgő kavalkádot csak csillogó szemmel lehet nézni, pont úgy, ahogy egy gyerek élvezi a cirkuszt vagy mesejátékot. Bármeddig elnéztem volna, mert magára az életre emlékeztetett. Arra az életre, amibe belefér a szabadság.
Fotók forrása: Vígszínház Facebook oldala Fotós: Dömölky Dániel