Csontváry Kosztka Tivadar patikusból lett festő életét többen feldolgozták már. Hogy személye, művészete a különböző korokban milyen megítélés alá esett, több könyvben megírták már. Ő magát a „Napút festők” közé sorolta. A Corvina Kiadónál tavaly (újra) kiadásra került Csontváry című kötet a 2017-ben elhunyt Tímár Árpád kiváló művészettörténész munkája, mely sokat hozzáad a neves festő megítéléséhez.
A könyv első része Csontváry Kosztka Tivadarra (1853-1919) vonatkozó, különböző folyóiratokban megjelent írásait tartalmazza. Tímár filológiai munkássága híven követte nagy klasszikus művészettörténész elődeinek pozitivista hagyományát, amelynek alapján a gondosan kezelt és bemutatott dokumentumoknak önmagukban interpretációs erejük lehet.
A kötetben található írások a filológiai kritika eszközével szállnak szembe a Csontváry-irodalom közhelyeivel, amelyek a saját korában meg nem értett zseni alakjával próbálják igazolni a művészettörténeti besorolás nehézségeit. Tímár Árpád megjegyzései Csontváryról – a művészi kvalitás esztétikai értékét, ugyanakkor művészetfilozófiai problematikusságát egyszerre fenntartva – ellene mondanak a hangzatos, a titokfejtő, a szimbólumértelmező vagy a festékanyagok alkímiáját boncolgató értelmezések hangzavarának, és a legendákon innen, a tudható és igazolható tények alapján rajzolják meg a festő befogadástörténetét, kitérve a forráskritikai problémákra vagy a képcímek és képértelmezések kérdésére.
A könyv második része az 1905-től 1941-ig Csontváryról megjelent újság-, illetve folyóiratszöveget összegyűjtő antológia, amely Tímár Árpád évtizedes, gondos gyűjtésének eredménye, és itt jelenik meg először. A különféle sajtódokumentumok révén még pontosabb képet alkothatunk a magyar festészet egyik legnagyobb alakjáról.
Részlet a könyvből
Az első Csontváry-monográfiában, Lehel Ferenc 1922-ben publikált könyvében fogalmazódott meg először az a napjainkban ismétlődő közhely, hogy Csontváry művészetét sem a korabeli közönség, sem kritikusok nem méltányolták, szinte észre sem vették, nem írtak róla, nem foglalkoztak érdemben vele, legfeljebb „esetlen rajzú primitív panorámái fölött űztek […] gúnyt”. Bár név szerint csupán egyetlen kritikust, illetve kritikát említett Lehel, végül is így összegezte a művész feltételezett viszonyát korához: „Csontváryt nem értették meg. Kiállításának alig maradt visszhangja. […]Bolondnak nézték, nem a művészt látták benne. […] Mulattak a természetes nagyságú tájképeken.” 1930-ban, a halála után rendezett első első gyűjteményes kiállítás alkalmával már több írás ismételgette ezeket az állításokat: „Szegény futóbolond!- mondta mindenki… Hiába igyekezett akkor szegény Csontváry, senki sem vette komolyan”- vélekedett Ybl Ervin. „Míg élt, őrültnek tartották”- állítja Lyka Károly is. Farkas Zoltán véleménye hasonló: „Életében csak különös félbolondnak tartották…” A Pesti Napló kritikusa sem vélekedett másképp: „E festményeket mesterük életében teljes közöny vagy gúnyos kacaj fogadta…” A közhelyek az 1936-os kiállítás után is tovább sorjáztak. Az Est című lap úgy mutatta be Csontváryt: „A dadogó kezű nagy művész, akit életében csak kinevettek és csúfoltak.” Dénes Zsófia is hasonlóképpen írt: „Senki sem törődött életével és halálával, pénzét […] elvitte a hadikölcsön, képeit sem vették: hatvanéves korában éhen halt.” A későbbi írásokból Pogány Ö. Gábor könyvét kell megemlítenünk, aki különösen a műkritika szerepét és felelősségét hangsúlyozta: „Sajnos a kritika is csak ezt a groteszk viselkedést vette észre, a sajtó egyöntetűen ironikus hódolattal köszöntötte a beképzeltet, Csontváry komolyan értelmezte a csúnya játékot…”
A közhelyeknek ezt a monoton ismételgetését csupán Németh Lajos sorai szakították meg, melyekkel Csontváry-emlékkönyv cikkgyűjteményét vezette be:”A Csontváry életében rendezett kiállításoknak nem volt túlságosan nagy sajtó visszhangjuk, de azért volt – sőt a közhiedelemmel ellentétben nem is egyértelműen elutasító.” Figyelmeztetése azonban – sajnos – meglehetősen hatástalan maradt, e közhely napjainkban is újra és újra felbukkan. 1993-ban, Csontváry születésének 140. évfordulójára írták azt a cikket például, amelynek legfőbb mondanivalója megint csak az, hogy „Csontváryt nem értették meg, kortársai kinevették, kigúnyolták, csúfot űztek vele. Lépeit nemcsak Budapest, de Párizs és Berlin közönsége is értetlenül fogadta, visszhang nélkül hagyta.”
A könyv itt található: Corvina Kiadó oldala