Szótlanul ül a csendben,
vagy ha éppen
nagyobb verébcsapat reppen köré,
csivitel, egymást túlcsipogva tervez,
szétszórt morzsákat felszed,
(ha kihull a táti- csőrből),
sivít, harcol, megrebben,
Ő csak megszeppen.
Csuri lett. Csapzott, kócos szürkeség.
Nem hordta sosem a sasok jelmezét,
pávatollat sem viselt soha,
és nem lógott ki kecses tompora.
Mint jó bor, gondolta esztelen,
hogy érik, és általa, benne öröm terem.
De a vén veréb, míg jöttek a vérebek,
szárnyszegetten megfeszült és szótlan elrejtezett.
Emlékezett.
Aprók között sosem volt nagy,
túrt a homok szélén,
várta veréb-iskolapad.
A közös – ködös múlt falán,
mint térképtűvel felszúrt bogár,
kint sem él, bent sem hal,
kitinbe öltött fal.
A tavaszból friss hit épül,
sarjad a dombokon,
szállni kéne,
elhagyni csökött lelkét,
s beszerezni rég egy újat,
de nem tudja,
(szinte ingyen)
zálogba ki venné be.