Most mindent a szekrénybe rakok.
Ott sok minden elfér, ha előtte kipakolom a ruhákat.
A pólók helyére kerülnek az oda-vissza megbánt mondatok.
A pulcsikat váltják a még ki nem mondottak.
A trikókat a félúton elfelejtettek.
Nadrágok helyett rossz emlékek.
Mindegy, hová teszem, a nézőpont ugyan az.
A gondolat is romlott marad, ha rajta kívül
semmi más nem változik meg.
Azt hiszem ezeket már nem fogom újra elővenni.
Nyakkendő? Inkább a halál. És a tőle való rettegés.
Bár ahogy látom, abból nem fog mind beleférni.
Ami maradt, azt elteszem útravalónak.
Másra úgy se jó.
Zoknik? Egy kék, nyári nap.
Cipő? Betartott és megszegett ígéretek.
Kabátok? A helyére mennek az apróságok.
Kósza katarzisok, szobabörtön, születésnapok.
Bezárom a szekrényajtót.
A kulcs majd elvész valahol,
de ezt most nem bánom.
Éjfél után nem marad más, csak
az a néhány ember, akik tudják, ki vagyok
és egy kupac ruha a szobám közepén.