„A jóság messziről látszik, mint a Himalája hegye.
De a gonoszság rejtve oson, mint a sötétben kilőtt nyíl.”
Buddha
Mindannyian találkoztunk már a gonoszság valamelyik formájával, sőt, az idő haladtával egyre könnyebben ismerhetjük fel olykor csak nehezen beazonosítható arcát. Gyakran tapasztalhatjuk saját bőrünkön, hogy milyen hatással van a lélekre a kívülről érkező rosszakarat. A görög eredetű szó (ponérosz) jelentése: rossz állapotban lévő, legyöngült, haszontalanná vált. Árulkodó kifejezések ezek, különösen, ha a gonoszság gyökerét és okait akarja az ember feltárni.
Ugye megvan az a mondás, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is? Azaz, ha valakinek valami nem megy, nem sikerül vagy nincs a birtokában, akkor azt kívánja, a másik is szenvedjen, érezze magát rosszul. Legyen rossz állapotban, legyen gyenge az idegrendszere és érezze magát haszontalannak! Mindezt csupán azért, mert aki ezt kívánja, az saját erőből nem tud megoldani egy helyzetet, ami talán a másiknak sikerült. Nehéz ezen a hozzáálláson változtatni, mivel sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerülne szembenézni önmagával, mint benne maradni a kissé tudathasadásos állapotban, negatív fröcskölődéseinket szórni az éterbe, hogy minél többen tudomást szerezzenek az őt ért galádságról.
Milyen egyszerű valakit szidni, átkozni és felelőssé tenni azért, mert úgy érezzük, rosszat akar nekünk! Pedig az éremnek mindig két oldala van.
Vajon mi melyiken állunk?
Mikor jutunk el odáig, hogy figyelembe vegyük egy krízishelyzet során a másik fél álláspontját? Mert ugye simán elkönyvelhetjük gonosznak, hiszen nem úgy cselekedett, ahogy elvártuk tőle, ergo: biztosan direkt akart nekünk ártani. Ahelyett, hogy kommunikálnánk egymással, inkább az egyszerűbb utat választjuk. Körbekiabáljuk a világot sérelmeinkkel, amit a másiknak köszönhetünk. Mivel nincs ott, hogy védekezzen, kialakítunk köré egy rosszindulatú megjegyzésekből, elmarasztaló kritikákból álló burkot, ami a környezet számára lehetőséget ad az előítéletek kialakítására. Készen is van a szívtelen, érzéketlen ember mítosza, akit mindig oda lehet tolni, ki lehet vetíteni az álnokság megtestesítőjeként, ha épp arra van szükségünk.
Aki mindezt létrehozza – tudatosan vagy tudattalanul ártva a másik embernek – képes áldozatként tündökölni, netán a jóakarat álcája mögé bújtatni tettét, és nem ritkán ártatlan szemeket meresztve, „én csak jót akarok” vagy „amúgy engem meg nem is érdekel” gondolattal zárja a már elszórt gonoszságmagok után mondandóját. A közönség ebből általában nem sok mindent ismer fel, csak a tapasztaltabbja tudja helyén kezelni a hallottakat. Aki pedig a rosszindulat tárgya lett, legtöbbször nem is szerez tudomást az álnokságról, még akkor sem, amikor látható módon különböző akadálypályákat épített fel neki a háttérben a „jószándékú” fecsegő.
Gondoljunk bele, mennyi energia kell egy szőrös szívű ember képének folyamatos fenntartásához. Ahhoz, hogy az illető, akit „hírbe hoznak”, ott lebegjen a térben, mint rossz ómen, aki arra figyelmezteti a többi embert, hogy milyen jól teszi, ha messzire elkerüli őt, az elvetemült lelket. Így könnyedén kerülhet egy közösség perifériájára bárki, akit sikerül akár egyetlen embernek kikezdenie. Feltehetjük ilyenkor a kérdést! Ki is a gonosz valójában?
Saját elvárásaink, erős akaratunk, ne adj isten dacosságunk gyakran kergethet bennünket olyan szituációkba, ahol az ellenállásra, a nemet mondásra, vagy passzivitásra durcás kislányként, kisfiúként reagálunk. Mi az, hogy a másik nem teszi meg, amire kértem?! Mi az, hogy nem az én tervem valósult meg, hanem a másiké?! Mi az, hogy nem mesél nekem arról, mi történt vele?! Miért nem jut egyszer is eszünkbe, hogy végiggondoljuk: lehet azért állt ellen kérésünknek, mert őszinte ember, aki felvállalja véleményét; azért mondott nemet, mert fontosabb dolga akadt; azért nem tett semmit, mert nem volt még ideje velem foglalkozni.
Valahogy most is csak oda tudok kilyukadni, hogy nem ismerjük önmagunkat eléggé, és minden olyan váratlan dolog, ami rosszul érint bennünket a másikkal összefüggésben, önbecsülésünket sújtja. Így valójában azt gondoljuk: nem vagyok elég fontos a másiknak, hiszen szembe szállt az akaratommal, visszautasított engem, ergo nem szeret. És már össze is kavarodtunk teljesen. Sötétben tapogatózunk és már fel sem fogjuk, hova lőjük mérgezett nyilainkat. Ám mégsem jelent boldogságot, ha célba találunk.
Amikor pedig az ember lelke már annyira elfáradt, hogy szeretetlenségében, önvizsgálat hiányában éli megkeseredett életét, megtörténhet a tragédia: eggyé válik a gonoszsággal. Ez az a tény, ami már nem tolerálható. Nem magyarázható azzal, hogy nem ismeri önmagát, mert már hozzátartozik, belőle fejlődik tovább, és jaj, annak, akivel találkozik, akit érint. Többé már nem visszafordítható a folyamat, elemésztő tüze élettelen parazsat hagy maga mögött.
Tehát, ne feledkezzünk meg soha arról, hogy mérlegeljünk, mielőtt kikiáltunk valakit gonosznak, mert lehet, hogy helyette éppen önvizsgálatot kellene tartanunk, hogy elkerüljük az örök kárhozatot, ami arra ítél, hogy önmagunkkal álljunk harcban egy életen át!