Hulla fáradt voltam. Fortyogott bennem a düh, már rég otthon akartam lenni. Otthon vele, hogy végre együtt legyünk, nyugodtan, s tudjunk pihenni kettesben. Viszont ha a sors így hozta… még ha borzalmasan dühös vagyok is a sorsra. Alig tíz perc elteltével már jóval nyugodtabban hajtottam a feljáróra óvatosan. Kiszálltam, majd fáradtságom ellenére is, de szélsebesen indultam meg az ajtó irányába. A zárral, ugyanúgy, mint mindig megint eltököltem egy jó darabig, viszont amikor betoppantam szokatlan sötétség fogadott. Próbáltam felkapcsolni a villanyt, de mindhiába.
Miután levetettem a kabátom, s kiléptem a cipőmből lassan beljebb araszoltam. Gyönyörű látvány fogadott, rózsa az asztalon, a kedvenc színemben pompázva, meg terítve két főre. Annyira megmelengette a szívem, hiába volt hosszú, és fáradalmakkal teli a mai nap, most fellélegeztem. Ajándékot már vettem egy-két hete, de teljesen kiment a fejemből. “Ah, hát végre megjöttél!” Hallottam meg életem szerelmének hangját mögülem. Megpördültem tengelyem körül, majd gyorsan odasietve hozzá szorosan megöleltem, s hagytam, hogy a sós könnyek áztassák sötét fekete ingjét. “Annyira sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb.” Szipogtam a mellkasába. “Hé, ne sírj, nincs semmi baj. Itt vagy, én is itt vagyok, és most már csakis ez számít.” Lehajolt hozzám, majd lágyan megcsókolt. Annyira szeretem. Egyszerűen most érzem a legjobban, hogy nem érdemlem meg a támogatást, amit ő ad. “Gyere inkább.” Karon ragadott majd leültetett az asztalhoz, ő pedig helyet foglalt velem szemben. Annyira jó volt vele. Annyira jó volt érezni, hogy itt van, és szeret. Vacsora közben felszabadultam, mégis valami nem volt rendben, rossz érzés kerülgetett, próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, viszont mind vissza-visszatértek. “Minden rendben?” Kérdi borzas szemöldökét összehúzva. “Persze, csak időbe telik átadom magam a nyugalomnak.” Halovány mosolyt eresztettem meg felé, majd ő szájából emelve kézfejem lány csókkal jutalmazta. “Mi lenne, ha kicsit kiengednének a fáradt gőzt?” Sandított a fürdőszoba irányába. “Rendben.” Valóban jól esett volna egy nyugtató fürdő. Elindult megcsinálni a kellemes hangulatot, én pedig addig elpakoltam a koszos tányérokat.
Édes nyugodtságban telt az este, éjjel védelmező karjaiban, egy hosszú éjszakát magunk után hagyva hajtottam álomra a fejem védelmező karjaiban.
Nem sokkal később viszont mocorgásra lettem figyelmes a nappali irányából, majd hirtelen farkasszemet néztem egy maszkos idegennel. Lefagytam. Rettegtem. Mire feleszméltem hangokat hallottam, dulakodást, kilábalást. Elbújtam, otthagyva őt, s mikor a betolakodók elmentek közelebb mentem hozzá, eszméleténél volt, de gyenge.
Szag, fény, hang. Így követték egymást.
Túl sok volt a füst, túl sok volt a fény, túl erényes volt a hang.
Kitört a pánik. Robbanás, majd sikítás hallatszott. Mindvégig engem próbált megvédeni, s lenyugtatni. “Minden rendben lesz!” Suttogta halkan, s erőtlenül. Mégsem hittem neki. És mennyire igazam volt. Utolsó levegővételeinél gyenge hangját hallatta, így búcsúzott tőlem, s mégis lágy hangom mondta: szeretlek egyetlenem. El sem tudtam tőle köszönni, nem lehet így vége. “Csak maradj, ébren könyörgöm…” Suttogtam megtörten. “Itt maradok veled, megígérem.” Viszont noha akkor be sem akartam ismerni tudtam, hogy hazudik.
Mire segítség talált ránk túl késő volt. Kórházi ágyon fekve tértem magamhoz, s csak ennyit mondtak: “sajnálom”. Minden olyan meghitt, és békés volt aztán… minden tönkre ment. Egyetlen pillanat elteltével.
Lassacskán kezdtem összerakni a kockákat, képekben villant fel minden előttem. Ahogyan hunyorogva látom az égő ház omladozó romjait, Hallani keserves kiáltozásait, s majd a csendet. A kínkeserves csendet, mely magába szív, s nem ereszt. Magára hagytam őt a lángok martalékaiban szenvedni. Talán már nem is szenvedett, csak csendesen.
Magam mögött hagytam őt, mégis mintha kiszakították volna belőlem az életet.
Vele együtt elvesztettem az értelmet.
Mindezek ellenére most mégis vele leszek.
Kádban fekve, vérben fürdőzve, egyesülve vele.