Az éjszaka kínos csendjében ülök a zongora előtt, régi emlékeim között játszom. Az ajtót maga mögött becsukva belép a magány, az általam komponált dallamra hozott magával egy elégiát. Én ettől skálázásba kezdek, megpróbálva követni a felvillanó emlékek ritmusát. Látom magam előtt, ahogy a szerelemtől bánkódva a kihűlt ágyban fekszem, és csak hallgatom a vágyakozó énem elhaló sikolyát. Hatalmas zaj, az ajtó kiszakad a helyéről, és a szoba közepén már ott áll a bizonytalanság, kéz a kézben a bűntudattal, örömmel vállalnak egy ördögi duettet. Kérdések sorozatát szegezik nekem, én pedig lassítok az ütemen, mert remegő kézzel, feszengve hallgatom, fájdalmas szavaikat:
-Biztos, hogy jó irányba halad az életed? Vajon a szüleid büszkék rád? Megtalálod majd a nyugalmat, vagy örökre csak futsz valami, és valaki után? A tanulást csak halogatod, pedig a vizsgaidőszak már a nyakadon van, már biztos megbuktál, ugye te is tudod? Nem akarod a covid miatti online oktatást, mert félsz, hogy akkor megint eltűnnek mellőled az emberek. Félsz a korai haláltól, ennek ellenére sokat dohányzol, és iszol, hogy pótolni tudj valamit, melyről még te magad sem tudod, hogy mi az.
Ezektől a soroktól fellelkesülve belép a függőség is, ránézek, de csak saját magam tekintete néz vissza. Jöhet az újabb versszak, a két kezem már a legmélyebb oktávokon van, kivetítve ezzel az önpusztítás okozta fájdalmat. Ez meg csak mondja, és mondja, hogy:
-Nem kérsz egy pohárral? Tudod, hogy enyhítsd a fájdalmad, nézd csak meg a rokonaid, ők is milyen jól jártak ezzel a módszerrel, többé már nem gyötri őket semmi. Hoztam neked kedvenc cigarettádból is, ha pedig valami újdonságra vágysz, csak szólj, és én szerzek neked bármilyen szenvedélybetegséget. Közös erővel felküldjük a dopamin szinted az egekbe, de ne csodálkozz, ha onnan még mélyebbre esel.
A következő pillanatban, már egyszerre dalolnak nekem, kiszorítva engem a zongorától, és saját életemből. Gyakran magam alatt vagyok, mégis minden este magamba zuhanok, fokozatosan kinyomva testemből az életerőt. De ezt meguntam, visszaszerzem a helyem a hangszernél, nem asszisztálok tovább ehhez a dalhoz, jöjjön már végre az én személyes örömódám. Minden este megjelentek itt a szobámban, fülembe suttogtok, én pedig csak fekszem és némán tűröm. Nappal pedig kézen fogva sétálok a belőletek fakadó szorongásommal. Kívülről nézve szép pár vagyunk, de valójában ez a kapcsolat megöl. Szóval tűnjetek el! Nem veszem észre miattatok az élet szépségeit, mindig máshol akarok lenni, mint ahol éppen vagyok. Pedig, ha elhallgatnátok egy pillanatra, akkor nyugodtan körbenézhetnék, és észrevenném, hogy mennyi mindenért, lehetek hálás. Legalább az esélyt adjátok meg erre. De sajnos tudom, hogy ti nem tűntök el. Közel az év vége, de nem maradtok az óévben. Megfogadom, hogy jövőre még gyorsabban futok előletek, hogy ti csak a nyomomban kullogjatok, és ne érjetek utol. A távolból majd, hátra tekintek, és csak rátok mosolygok, mert ott lesz körülöttem mindenki, aki számomra fontos. Tisztában vagyok vele, hogy egyszer úgyis elkaptok. De akkor majd mindent megteszek, hogy újra elhagyjalak titeket, és ne rántsatok magatokkal a sötétségbe. Ezzel az utolsó hangjegy is a helyére került. Nyugodtan állok fel a zongorától, mert végre kimentek a szobából. Ideje aludni, holnap hosszú napom lesz.