Énekes-dalszerző-gitáros-ráadásul még jól is dobol. Ja, és Nő. Ő Jónás Vera, a magyar könnyűzenei élet egyik legizgalmasabb személyisége, aki egyre csak gyűjti rajongóit a kevésbé populáris zenei hangzás iránt lelkesedő közönség soraiból, de a szakmát se hagyja hidegen. Az idén hat éves Vera Jonas Experiment frontemberével zenéről, gyerekkoráról és a nőiségről beszelgettünk egy kellemeset.
A nyár számodra a nagy utazásokról szól gondolom, egyik színpadról le, másikra föl.
Igen, szerencsére egyre több helyre és egyre messzebbre hívnak minket. Élvezzük nagyon, mert a nagyobb fesztiválokon kívül olyan helyes kis külföldi rendezvényekre is eljutunk, ahol eddig még nem jártunk. Egy nagyon komoly meghívást is kaptunk nemrég, ami egészen Ázsiáig repítene minket, de erről majd csak később adunk hírt bővebben.
A Vera Jonas Experiment és a többi zenei feladat abszolút kitölti a munkaidődet? Befutottatok már annyira, hogy éves szinten, főállásban is Jónás Vera lehessél?
Igen, így van, de több lábon igyekszem állni. Írok például másoknak is dalszöveget és zenét, de sokat járok a Random Trippel ide-oda, illetve van egy Subtones nevű jazzes formáció, akikkel szintén szoktam fellépésekre járni. Ezen kívül minden évben beesik egy-egy színházi darab vagy filmzenés felkérés. A koncertezés csak egy szelete annak, amit ez az egész zenei életmód megkíván. A rákészülés: a gyakorlás, a dal- és hangszerzés, a stúdiózás és rengeteg sok tervezés, mind feladatok – még ha kellemesek is számomra, mert imádom ezeket.
Mennyi előkészület és munka előzte meg mondjuk a müpás koncerteteket, ami júniusban volt?
A Hey, June! nevű koncertsorozat keretein belül megtartott produkción több mint fél éven át dolgoztunk, és teltházunk lett. Igazából azt találtuk ki, hogy a zenekari felálláson nem változtatunk sokat, csak beveszünk plusz embereket. Így hívtunk meg három vokalistát és Vranik Krisztiánt (Krizsót), aki olyan új hangzású zenei alapokat és elektronikus támaszokat hozott, ami nagyon egyedi átrendeződést és hangszerelését adott a zenénknek. Mindemellett, a zenekar életében eddigi legizgalmasabb látványelemekkel készültünk erre a koncertre. Igazi monumentális show-t hoztunk létre, nagyon élveztük.
Például?
Mozogtak a színpadelemek: a zenekar hol a föld alatt, hol két méter magasan játszott. Különböző pozíciókba álltunk, közben ment a vetítés a ruhánkon. Volt előttünk egy tüllfüggöny, mögöttünk egy vászon, azon is több dimenzióban futottak a dolgok. Szóval igazán varázslatosra sikerült az egész koncert. Teljesen hipnózisba került a közönség. A zenekar hangmérnöke, Bartha András volt az ötletgazdája a színpadi shownak, de persze együtt dolgoztuk ki az egészet.
Gondolom, az a normális egy zenekar életében, hogy közösen találják ki a produkciót, és hogy mi történjen a színpadon. Vagy nem teljesen igaz a feltevés?
Én nagyon jól érzem magam olyan helyzetben, ahol csupa kreatív ember dolgozik körülöttem, és nem mindent nekem kell kitalálni. Az a jó, amikor, miután elmondom, hogy milyen élményt szeretnék átélni a színpadon, ahhoz kapok ötleteket. Ez nagyon tud engem inspirálni. Azt érzem, hogy az utóbbi időben kezd létrejönni a kohézió a produkción belül. Megvan az egyediség, és végre igazi főhőse tudok lenni egy komolyabb formációnak. Erre régóta vágytam már, mert sokáig úgy éreztem, hogy nekem kell mindent csinálni és mindent kitalálni. Most viszont kezd kialakulni az a rendszer, amiben nem egyedül dolgozom ki, valósítom meg, ami történik.
És ez neked köszönhető, mert engedted, hogy a többiek is csinálják, vagy eddig nem volt meg a megfelelő csapat, esetleg a te lelkesedésed csalogatta elő a fiúkból a kreativitást, a támogatást?
Azt hiszem, ezeknek az összességében van az igazság, egy érdekes leosztásban. Az egy tudatos döntés volt, hogy engedek, hogy nem tartok mindent egy kézben. Én egy control freak típusú személy vagyok, de szerintem mindenki ebben a „betegségben” szenved, aki a színpadon saját zenekart visz. Csak az a kérdés, hogy ki mennyire képes kapukat nyitni és engedni. Én például rájöttem arra, hogy nem tudom kitalálni a látványt, viszont el tudom mondani, hogy mire vágyom, hogy milyen közelséget vagy távolságot szeretnék a közönséggel együtt vagy külön átélni. Ha az ember talál olyan partnereket, akikben megbízik, az nagyban megkönnyíti az elengedést. És itt tulajdonképpen a bizalom a kulcsszó. Egy példa erre: 15 éve ismerem Nyulasi Lilit, aki az öltözködésben segít nekem. Mindig is ezzel foglalkozott, ismeri az ízlésemet és érti, mire vágyom, így könnyen megbízom benne akkor is, ha olyan szettet választ nekem, amiben elsőre nem vagyok biztos. Persze előfordul, hogy nem úgy jön ki valami, ahogy eltervezzük, ezekből mindig levonjuk a tanulságot és megyünk tovább.
Minden fórumon nagyon dicsérnek téged, nyitott személyiségedet, ami szakmailag is nagyon sokrétű. Hogy érzed, nagy igény van a hasonló kvalitású előadókra ma Magyarországon?
Hát, igen is meg nem is. Szerencsére már nem csak egyfélét szeretnének egy előadóból kihozni, vannak olyan előttem járó zenészek, akik már megteremtették a sokszínűséget és sok lábon állnak, ezért nagyon hálás vagyok. Én azt hozom, ami kikívánkozik belőlem. Nem tudok egyféle lenni. Rám se ismernél, ha mutatnék neked korábbi fényképeket koncertekről. A magánéletemben is vannak pontok, amikor felismerhetetlenné válok. Van egyfajta folyamatos sokszínűség bennem, ami vibráló és csapongó is tud lenni. Valamiért szükségem van rá.
A Nagyszínpad oldalán olvastam egy mondatot, amit az egyik zsűri mondott rólad talán. Ez úgy szólt, hogy nem érett még meg a magyar közönség rád. Ezt korábban egyik pályatársadról, egy szintén különlegesebb előadóról mondta valaki. Mit jelent ez szerinted? Mit akarnak ezzel mondani? Számomra egy kicsit ez olyan, mintha lenéznék a magyar közönséget, vagy nem támogatnák, hogy az új stílusok is „terjedjenek”.
Azt hiszem, én értem, hogy miről szól ez a mondat. Nagyon sokszor megkapom, hogy nem átlagos jelenség, hogy én a saját zenémet, a saját szövegeimet írom, és saját zenekarom van. Nyilván van ebben egy erős női vonal is: itt van egy csaj, akinek nem mondják meg, hogy mit csináljon, milyen legyen, hanem kitalálja magát, és egyenrangú félként tekintenek rá a zenésztársak. Ebben szerintem amúgy semmi különös nincs, de valamiért a magyar környezet és közönség egy régebbi korszakot jobban ismer.
Úgy érted, hogy a nagytöbbség?
Igen. Sok szervező mondja, hogy próbálnának újítani, frissíteni, de – főleg vidéken – nehéz a klubok helyzete. Nem annyira fizetőképesek, és az emberek is inkább elmennek egy nagy fesztiválra, ahol megkapnak 100 zenekart 4-5 nap alatt, minthogy év közben folyamatosan lejárjanak a a klubokba pár ezer forintos jegyárért. Nyilván megnehezíti a helyzetet a rádiók Bermuda-háromszöges hozzáállása is. Azt gondolom, hogy a legjobb korszakban élek most Budapesten. Annyira sokféle, sokszínű, izgalmas zenei projekt van mindenféle irányból, viszont nagyon keveseknek adatik meg az áttörés.
Mitől függ, hogy valakinek sikerül vagy sem?
Szerintem nagyon sok szerepe van a rádiónak. Régebben nagyon jól működött a nyitott, sok alter zenekart felölelő szemlélet, aminek köszönhetően rengetegen futottak be és váltak országos közönségkedvenccé. Itt most főleg a Petőfi Rádióra gondolok, aminek volt egy ilyen szerepvállalása. Erősen megtolták és segítették a zenekarokat, a popzenén kívül más műfajok is teret kaptak. Az underground már nem underground, hanem egy mainstream dolog tudott lenni, egy könnyen fogyasztható stílussá tudott válni. Ez egy nagyon izgalmas korszak volt, ami sajnos már nem él.
Mi van most helyette? Milyen csatornán keresztül tud eljutni egy ilyen zene a közönséghez? Hol tudja egyáltalán megismerni először a számokat?
Nyilván az ismert közösségi média felületein, de mégis nehéz az áttörés. Nem olyan régen beszélgettem a Campus Fesztivál főszervezőjével, akit nagyon nagyra tartok, és akinek adok a véleményére. Szerinte egyszerűen az történik, hogy van zeneileg egy nagyon kísérletező és úttörő, saját útját járó generáció, aki folyamatosan jön fölfele és komoly sikereket érnek el Budapesten és külföldön is, közben meg az ország nagy tömegét nem tudják elérni, mert a fesztiválokra nem jönnek el olyan nevekre, akiket még nem ismernek vagy hallanak. Ebben most van némi változás, apró, kicsi lépésekben haladunk.
Te be tudnád határolni a közönségedet?
Azt gondolom, hogy nálunk a 25 év az alsó határ és onnan fölfelé a csillagos ég. Sok meghívást kapunk ülős koncertre és állós, őrültködős fesztiválokra is. Nagyon élvezzük, hogy ilyen sokféle közönség előtt tudunk játszani. Tavaly Kapolcson volt egy számomra kedves sztori, ahol egy zúzós koncert után odajött egy idősebb hölgy hozzám, és azt mondta, hogy a ’67-es diáklázadás jutott erről az egészről az eszébe. Nagyon jó érzés volt számomra, hogy nem az jött le neki, hogy mi ez a ricsaj, hanem teljes átéléssel tudott hozzá kapcsolódni.
Londonban éltél és tanultál, így van rálátásod kívülről és belülről is a zeneiparra. Mit gondolsz, érdemes vagy szükséges összehasonlítani a hazai és külföldi viszonyokat?
Ez érdekes kérdés, de lehet, hogy nem én tudom rá a jó választ megadni. Ugyanis én nem hallgatok túl sok zenét. Egyszerűen kevés zenére kattanok rá. Nagyon kritikus zenehallgató vagyok. Kevés olyan trend van, ami engem elkap, inkább az a jellemző, hogy elcsípek egy-egy előadót, akibe belezúgok és éjjel-nappal azt hallgatom.
Feltételezem, hogy ilyen volt David Bowie is, akinek az emlékkoncertjén felléptél. Ott először már megvolt a rajongás a felkérés előtt, vagy közben szeretted meg?
Ott a kettő szinte egyszerre történt. Nem sok Bowie-t hallgattam előtte. Tiszteltem és nagyjából ismertem a lemezeit, de sosem nyomta meg a gombot. Annyira sorsszerű volt, hogy amikor kijött az utolsó lemeze, és meghallgattam a címadó dalát, a Blackstart, teljesen kikészültem tőle, fantasztikus szám. Éjjel-nappal azt hallgattam. Örültem, hogy végre bekattant valami vele kapcsolatban. Megnéztem, mikor turnézik, aztán jött a nagy sokk: meghalt. Utána jött ez a felkérés, amit szívesen vállaltam. Azt hiszem idő kellett nekem, hogy beszívjon zenéje.
A te zenei ízlésed hogyan formálódott? Kik tették rád a legmélyebb benyomást?
Nagyon meghatározó volt apukám bluesos-rockos oldala, gyermekkoromban folyamatosan Frank Zappát, Jimmy Handrixet és társaikat hallgattuk. Minket nagyon összeköt a zene, mindig is együtt döngettük a számokat hangosan a kocsiban. Ez a mi kis külön világunk. Anyukám inkább Elton John meg Beatles rajongó, ő inkább a klasszikus singer-songwriter vonalat szereti. Közben meg tini koromba mi volt? Backstreet Boys, Spice Girls, NSYNC. Amikor bejöttek a lánybandák meg a fiúbandák, én is nagyon rajta voltam természetesen a témán, de közben még hozzájött egy kis alter rock meg egy kis pop, és a soul meg a jazz, amit nagyon sokat hallgattam a gimis éveim vége felé. Akkor elkezdtem először vokális jazzt hallgatni, aztán teljesen belecsúsztam az instrumentális vonalba. Utána mentem ki Londonba, ahol nagyon kinyílt a világ. Erősen bekerült a világzene is a képbe: többek között latin zenekarban is játszottam, énekeltem, brazil dobos együttesben doboltam.
Nincs latin zene tánc nélkül. Te hogy állsz ezzel a mozgásformával?
Nagyon szeretek táncolni. Több évig balettoztam, jazz balettre is jártam, aztán jött a hip-hop, stb. Mindig nagyon mozgékony voltam, tinédzser koromban már felnőtt tánccsoportba raktak, rendszeresen felléptünk. Egy nap bejött hozzám a koreográfusunk és azt mondta, a következő fellépésre csak cingár lányokat visznek, ezért én sajnos nem mehetek. Én akkor jóval vékonyabb voltam, mint most, de neki nem elég cingár. Mondanom sem kell, hogy nagyon rossz helyre talált ez a mondat abban a korszakban, amikor épp kinyíltam volna. Visszavonultam a színpadtól, befejeztem a táncot, akkor fordultam a jazz és az elmélyült dolgok felé. Sokáig nem is tudtam beszélni erről, sokévi önismereti meló kellett ennek feldolgozásához.
Amit most a színpadon látunk a zenéden keresztül, abban benne van a magára talált nőiességed is, vagy inkább kitaláltál magadnak egy jó imázst, és az jön le?
Abszolút én vagyok, amit látsz. Nem csinálok meg olyan dolgot, amit nem érzek magaménak. Azt gondolom, hogy az imént említett kudarcok vagy rossz emlékek, amik engem kicsit megtörtek régebben kellettek ahhoz, hogy összerakjam magam. Most már nyilván máshogy látom a dolgokat. Ha a mai eszemmel visszamehetnék abba a helyzetbe, amikor azt kapom, hogy nem vagyok elég cingár valami frappáns beszólással leteremtettem volna őket. De ehhez kellett nekem 10 év és egy csomó tapasztalat. Ma egy ilyen beszólás felhatalmazna arra, hogy kiállhassak magamért.
Valami hasonló kép jön le a médiaszerepléseidből is számomra. Mindenhol egy nagyon markáns, határozott személyiség rajzolódik ki, egy vagány, erős nő képe, aki erősen tartja a zablát a kezében. Igaz ez a kép? Tudatos ez az imázs?
Remélem, hogy azért egy kicsit árnyaltabb a személyiségem ennél. Azt gondolom, hogy nagyon sokban kell, hogy támaszkodjak azokra az emberekre, akik mellettem dolgoznak. Azt kezdem érzékelni, hogy már nem kell annyira keménynek meg erősnek lennem és férfijegyeket felvennem ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, hogy elérjem azt, amit szeretnék. Azért szeretem a velem dolgozó embereket, mert érzem, hogy egyenlő felekként tudunk együttműködni, meg tudjuk hallgatni egymás véleményét, ami után megszületik egy-egy döntés. Nem érzem magamban már az amazont, de van egy lendület, ami gyerekkorom óta jellemző rám. Engem az oviban „Banyatanyának” hívtak. Ez részben annak köszönhető, hogy cserfes kislány voltam, másrészt egy magáért kiálló gyerek. Ugyanis úgy neveltek a szüleim, hogy már az első éveimtől arra ösztönöztek, hogy a legtöbb dologban találjam meg magam, harcoljak meg érte én. Amikor a suliban valakivel problémám volt, soha nem jöttek be a szüleim az iskolába, hanem azt mondták, hogy oldjam meg, intézzem el magam. Az önállóságra, szabadságra, szabad gondolkodásra neveltek és arra, hogy harcoljam ki magamnak, amit kell. Ennek a mai napig megvannak a különböző buktatói, de én tudatosan dolgozom azon, hogy ez ne legyen egy ilyen vadállatba átcsapó jegy.
Könnyebb vagy nehezebb Neked most szerinted, ebben a furcsa, a nemi szerepek átalakulásával járó, lassú folyamatban?
Én azt érzékelem, hogy egy olyan korszakot élünk most, amikor a feminizmus és a nagyon konzervatív nézeteket valló csoportok nagyon hangos ping-pong meccset játszanak. Szerintem azt az alapvető gondolatot kellene megérteni, hogy nem arról van szó vagylagosan, hogy egy nő erős, szexis, vagy egy önmagáért kiálló személy, hanem hogy mindezen tulajdonságok jól tudnak egymás mellett működni. Az erősség, nem feltétlenül kell, hogy agresszívvá tegyen minket; a szépség és nőiesség nem jár egyértelműen gyengeséggel. Úgy hiszem, hogy a feminizmus célja nem az, hogy nőuralom legyen, hanem hogy nők és férfiak úgy tudjanak együtt egyensúlyban élni, hogy ne kelljen senkinek semmit kompenzálnia. Ez egy nagyon nehéz folyamat, mert a férfiaknak se könnyű ebben a helyzetben.
Mostanában nagyon divatos, hogy egyértelműen le kell tennünk a voksunkat különböző elvek mellett. Nálad van olyan, ami megérint, ahol a szabad gondolkodáson túl, nagyon elköteleződsz valami mellett?
Én olyan dolgok mellett tudok kiállni, azok érintenek meg, amikhez közöm van. Nagyon komoly kutya-függőségem van már gyerekkorom óta. Nem tudom miért, de a a kutyák természete és jelenléte egy másik világba visznek el engem. Ezért egyértelmű, hogy a kutyusokért mindig is kiállnék. Kiállok még a csajokért, legyen egyenlő világ! Valamint szoktam menni a Budapest Pridera, mert egy csomó meleg barátom és barátnőm van, és azt gondolom, hogy ez egy olyan téma, amiben még mindig lehetne hova fejlődnünk. Azt kívánom, hogy könnyebb legyen a helyzetük.
És magadnak mit kívánsz?
Magamnak sok koncertet és sok inspirációt kívánok, és hogy még sokáig azt csinálhassam, ami most van. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam. Jól vagyok, ahogy vagyok.
Egy kis zene a beszélgetés végére, amit élőben se hagyjatok ki!