Soha nem gondoltam volna, hogy gyermekkori mesefaló éveim, majd a felnőttkorban, anyaként megélt, ma már csak édes emlékként őrzött mesemondó időszakom után újra szoros kapcsolatba kerülök a mesékkel. De megtörtént, Kreil Melinda meseterapeutának köszönhetően, aki első találkozásunk után annyira kíváncsivá tett, hogy ellátogattam egy általa vezetett meseszövő műhelybe is. Az ott látottak és tapasztaltak olyan hatással voltak rám, hogy még többet meg akartam tudni erről a módszerről. Hát újra megkerestem Melindát, akivel most is nagyon sokat, és nagyon jót beszélgettünk.
A tévhiedelmekkel ellentétben, a mese alapvetően nem gyerekeknek szóló műfaj, azokat egészen 200 évvel ezelőttig a meséket felnőttek mesélték egymás között, egymásnak. A történetek iránytűként szolgáltak a közösség életében. Szőcs Boldizsár székely mesemondó szerint a mese az a szegény ember egyeteme, mert ami a világban létezik, az mind kitudható belőle. Régen jobban egymásra voltak utalva az emberek, több időt töltöttek együtt, és ilyenkor ezek a mesék útmutatóul szolgáltak.
Mit illik tudni a meseterápiáról, mint terápiás módszerről?
A mesék terápiás alkalmazása megjelent a pszichoanalízisben, a pszichológiában és a pedagógiában is. Amivel én dolgozom, az a Metamorphoses Meseterápia, ami Boldizsár Ildikó nevéhez fűződik. Róla tudni kell, hogy 30 éve néprajztudós és mesekutató, és közel 20 éve terápiás céllal is dolgozik a mesékkel. A Metamorphoses az ő kezei között fejlődött ki, ő állította össze, és dolgozta ki a módszert. Amit megalkotott, az abban más a többi meseterápiától, hogy ez tulajdonképpen a mesék mögött levő világképet használja föl a rendeződésre. Az alapfeltételezés az volt (és ennek az Ildikó sok ezer mesében járt utána), hogy minden mese tulajdonképpen egy-egy élethelyzet lenyomata, és a mesében lévő rend azonos a világban lévővel.
Minden mesében megtalálnám ezeket a párhuzamokat?
Ő ezt úgy szokta mondani, hogy minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja. Ezért is tudtak a mesék több száz, meg több ezer éven keresztül megőrződni, és nem pedig azért, mert olyan jó sztorik. Az kevés lett volna. Sokkal inkább azért, mert minden mesében ott van a konfliktushelyzetből, a hiányállapotból, vagy egy konkrét káoszból a kifelé vezető út. A történetek mögött, képekben sűrítve mindig kibontakozik a megoldás, amik megmutatják a rendezés módját. Ez a tudás az, és az emögött álló világ, amivel lehet gyógyulni.
Bizonyára itt sokan közbevágnának, hogy míg a mesékben mindig az igazság győz, és a jó elnyeri jutalmát, a való életben olykor éppen az ellenkezője történik.
Tévhit, hogy csak jól végződő mesék vannak. Nem mindegyik végződik lakodalommal, és nem minden jó, ha jó a vége. Vannak rosszul végződő népmesék is. Hogy az egyik legismertebbet említsem, aminek nincs feloldása, az a Kacor király. Ez az állatmese ugye arról szól, hogy a macska azt hazudja, hogy ő az erdő ura, amit mindenki el is hisz neki. Hatalmasabbnak gondolják, mint valójában, nemlétező tulajdonságokkal ruházzák fel, aztán mindenki megijed, leginkább saját magától, és végül egy nagy veszekedés után szanaszét szóródik a közösség. Ez is az életről szól. Azt mutatja meg, hogy vannak az olyan helyzetek, amelyek eleve javíthatatlanok, amelyeknek nem a rendeződés a vége. Itt például csak úgy lehetett megoldani, hogy szétrobbant a közösség.
A mesék – így vagy úgy – mindig megoldással végződnek. A terápia résztvevője számára is ez a lényeg?
Végtelen a lehetőség a mesékhez történő kapcsolódáshoz. A Metamorphoses terápiának pontosan az a lényege, hogy a mese jelenségeit a te életedhez párosítod. A mese – főleg a varázsmese – azért végződik jól, mert azt az utat mutatja be, hogy egy konfliktushelyzetből (ami legfőképpen belül zajlik a tudatunkban vagy az érzelmeinkben), a belső harcunkból is meg lehet találni a kiutat, és eljuthatunk a belső egyensúlyig. Amikor a történet végén a királylány és a királyfi összeházasodnak, annak nem az az elsődleges célja, hogy bemutassa, az életben csak párban lehetsz boldog, hanem hogy azok a részeid, amik külön, vagy egymástól elválasztva vannak benned, hogyan tudnak integrálódni, hogy te egész, egészséges legyél.
Mire kell itt gondolni pontosan?
A lelked és a tested, a jobb és bal kezed, az érzelmeid és a gondolataid- tehát minden, ami benned, konfliktusban van, nincs egységben, az hogyan rakódhat össze. A terápiában az a cél, hogy eljussunk az intrapszichés síkra, amikor ráébred a kliens arra -mert soha nem a terapeuta mondja ki –, hogy valójában a mesének minden szereplője ő maga. Akkor kiderül, hogy a dráma, a konfliktus, és az egész történet nem egy külső, hanem egy belső síkon zajlik valójában, és minden lehetőség, segítő erő megvan benne a feloldáshoz. Benne van, aki útra kel ugyanúgy, mint aki gátol. A mese megmutatja, hogy hogyan lehet ezt rendezni. Katarktikus pillanatok, amikor a kliens rájön, hogy ő nem csak az áldozat és a megmentésre váró, toronyba zárt királykisasszony, hanem ő a hős is, akinek mindig küzdenie kell árral szemben, és minden egyes részlet őbelőle ered.
Tehát ha jól értem, a bátor, az elesett, szerethető figurák mellett, a negatív szereplők is mi magunk vagyunk?
Igen, gyakorlatilag ugyanúgy ott van bennünk egy gonosz mostoha is, aki elveszi a szép ruhánkat, nem enged el minket a bálba. Tehát azok a mondatok, hogy nem vagyok oda való, nem vagyok elég jó, leginkább belülről jönnek. Hogy ezeket kitől kaptuk, miben rejlik a gyökerük, az már az egyéni életutunk. A mesékben rengeteg ajtó meg ablak van, amin ki meg be lehet lépni. És amikor megtalálunk egy-egy ilyen részt, amikor megtaláljuk, hogy én vagyok a saját magam mostohája, én nem engedem magam a bálba, akkor ott van egy kapcsolódás a mese és az életem között. Meg tudjuk nézni, hogy ezek hogy kerültek oda, honnan jöttek a gonosz mostohák.
Mi a tapasztalat, könnyű a kapcsolódási pontot megtalálni a mesékhez?
Ez nem úgy van, hogy a mese csak úgy odaadja magát, de egy idő után megtanulod, hogyan tudsz belépni. És akkor egyszer csak kinyílik az a kapu. Korábban jómagam is rengeteget szenvedtem, mire ez megtörtént. Először én is kliensként kerültem a meseterápiával kapcsolatba. Akkor már dolgoztam kineziológusként és családfelállítóként, de az én életemben is volt egy fennakadás: nem született gyerekem – mint a mesében. Mondhatnám úgy is, hogy a király és a királyné nagyon boldogok voltak, csak egy bánatuk volt: nem született gyermekük. Amikor láttam egy éjszakai beszélgetést Boldizsár Ildikóval, azt gondoltam: ez a nő kell nekem. Rákerestem, másnap már írtam is neki. Kiderült, már nem Pesten él, hanem Balaton mellé költözött. Szívesen fogadott, 2010. október 25-én találkoztunk, és december 25-én már terhes voltam a kisfiammal. Én akkor ott eldöntöttem, hogy kell nekem is a módszer, én is szeretnék vele segíteni másokon. Amikor végre el tudtam kezdeni, be tudtam iratkozni a továbbképzésre az egyetemen, már a második gyerekem is megszületett. Azon a nyáron 600-800 mesét kellett elolvasnom.
Az jó sok. El lehet olvasni úgy ennyit, hogy közben a mögöttes tartalmakon is gondolkodni kell?
Ennek a munkának a mesék az alapjai. Csak úgy lehet velük dolgozni, ha minél többet ismerünk belőlük. Először nem volt könnyű nem kliensként a meseolvasás. Kinyitottam az első könyvet, elolvastam, és semmi. A meseterápiának három alapvetése van: az egyik, hogy minden mese egy élethelyzet lenyomata. A másik, hogy minden mese egy konfliktusból indul ki, s végül, hogy mindegyik egy fejlődési utat mutat. Mindezeket meg kell látni a szöveg mögött. Én semmit nem láttam, csak a szöveget.
Mire gondoltál, mitől van ez?
Mert rosszul közelítettem. Ugyanis először racionális, világi gondolkodással nyúltam hozzá az egészhez. Nekem mindig is a könyvek voltak a barátaim, támaszaim, társaim, ezért elképzelhetetlennek tűnt, hogy én azt ne tanuljam meg. Könyvekből bármit képes vagyok megtanulni. A meseolvasásnál az volt a hiba, hogy meg akartam érteni, nem pedig belelépni, holott, akkor már elég rutinos mesejáró voltam. A mesékhez nem lehet így közelíteni. Amikor erre rájöttem, egy teljesen más dimenzióban találtam magam.
A meseterapeuták mind rendben vannak a világgal, önmagukkal? Hiszen ennyi mese elolvasása után, számtalanszor kapcsolódhatnak a párhuzamos történetükbe, onnan pedig már egyenes az út a rendeződésig, gondolom. Ha mégsem így van, egy meseterapeuta hol, kitől kér segítséget?
Egyik volt tanárnőm azt mondta, hogy ha ép emberek akarunk maradni a gyógyító szakmában, akkor tartsunk be 3 dolgot: 1. Minden nap legyünk 1 órát csendben! 2. Minden nap végezzünk 1 óra fizikai munkát, vagy sportoljunk annyit! 3. Minden nap legyünk 1 órát a természetben! Akárhogy is szervezném a napomat, nálam ez nem férne bele, viszont megtaláltam a tökéletes 3 az 1-ben módszert: a futást. Ha nem is egészen egy órát, hanem mondjuk háromnegyedet, de 2008 óta, amikor csak tehetem, elmegyek futni. Olyankor csendben vagyok, egyedül vagyok, és fizikailag elfáradok sportolás közben. A kineziológus instruktoromtól pedig azt tanultam, hogy a legjobb terapeuta a legjobb kliens. Tehát ha baj van, nem várok arra, hogy az majd magától megoldódik, még ha nyilván nagyon sok mindent tudok rendezni egyedül is (15 évet eltöltöttem önismereti munkával). Ha valamit nem tudok elrendezni, akkor kérek segítséget, és addig az én segítő munkám szünetel.
Kell ennyit dolgozni a lelkünkön? Egyáltalán, szükség van arra, hogy folyamatosan boncolgassuk a dolgokat? Nem lenne jobb szimplán csak élvezni az életet?
Nem boncolgatós egyik munka sem, amivel én dolgozom. Pont az a lényeg, amiben én is hiszek, hogy az embert a jövője sokkal jobban meghatározza, mint a jelene vagy a múltja. Még gyerekkoromban találkoztam egy gondolattal, ami valahogy úgy szól: Nem abból derül ki, ki vagy, hogy honnét jössz, hanem abból, hogy hová mész. Persze, nem mindegy, hogy mi van a tarisznyádba, amit magaddal hoztál a múltból, de azt egy ponton ki kell csomagolni. Meg kell nézni, hogy mik azok az eszközök, amik rendelkezésre állnak, mik azok a sérülések, amik fogva tartanak, mik azok a hegek, amik még most sem forrtak be. Mert amik nincsenek bekötve, meggyógyítva, azok előbb utóbb megrohasztják, megbetegítik az egész életedet. A jelen, pont arról szól, hogy elmúlik. Ha nem tartasz semerre, akkor az nem élet, hanem az olyan, mint a halál. Megdermedsz. Az élet a mozgásról szól, ami nagyon szépen megjelenik a mesékben is. A mesék tele vannak igékkel, minden csupa mozgás benne: fölpattant, elindult, fölrepült, leszállt, idement, odament. A főszereplő folyamatosan mozgásban van. Márpedig a mozgás iránya a jövő.
A meseterápiában hogyan motiválható a kliens, aki egy helyben áll, mert valami meggátolja élete történetének a folytatásában?
Ez a meseterápiában úgy működik, hogy amikor már megvan a mese, nem azt kérdezzük meg tőle, hogy ki vagy te a mesében, hanem hogy hol látod magad benne. Mert az a jelenlegi pillanatának van képi leképződése. A történet szövegében megvan egy pont, ami nagyon erősen hat rá, ami képileg megjelenik. Ez a kapocs, a mesében ahol ő abban a pillanatban van, az egyben az ő jelene, a mese nyelvén elmondva. Mondok egy példát: ha valaki nekem azt mondja, hogy ott ül az üveghegyen, és vár, akkor ezen kívül nekem semmit nem kell mondania, mert én abból tökéletesen értem, hogy egyedül van, el van zárva a világtól, ahol hideg van, az üveg csúszós, ahonnan sérülésmentesen nem lehet lejutni. Nincsenek eszközei, hogy lejöjjön, ez egy elszigetelt, megdermedt elakadás. Az, hogy ő elmondja, milyen képben van, az gyakorlatilag egy teljes értékű információ az állapotáról. Innét ez mindig úgy fojtatódik, hogy na jól van, de hogy kerültél oda? Végigvesszük azt az utat, ami idevezetett. Ez az út nyilván az ő életútja, amiben mindig megvizsgáljuk, hol volt az ő felelőssége. Mi történt vele, mi az amit tett, mi az amit nem, megnézzük az odavezető út állomásait, ha szükséges, gyerekkorig visszamenőleg.
Egy meseterapeuta csak kérdez, vagy más módszert is alkalmaz? Vagy pont a jól feltett kérdés a kulcs?
Az a lényeg, hogy a kliens a saját módján hozzákapcsolódjon a meséjéhez, és én azt a módot nem ismerem. Azt tőle fogom megtudni. Leginkább kérdezek, ő magától jön rá, hol áll, honnan jött, és hogyan tovább. Egyéni terápiában nem mondom el a mesét, hanem odaadom a szöveget és már úgy jön, hogy azt ő ismeri, és itt nálam fölfejtjük, hogy hol van ő a mesében. Akkor én kapok egy új történetet. Döbbenet, de ez tényleg így van. Van egy mese, amivel 3 különböző emberen dolgozom és abból 3 különböző mese lett. Mert mind a 3 nő, aki belépett, 3 különböző ponton látta meg magát, mert nyilván mindhárman máshol vannak elakadva az életben.
Magadon is elgondolkozol minden egyes alkalommal, amikor új mesét kapsz?
Ezt muszáj megtenni egy meseterapeutának. Ez egy nulladik lépés. Mivel ha én menet közben belelépek a mesébe a saját életemmel, akkor az megzavarja a tisztán látást, és szubjektív leszek. Ha én kiválasztok egy mesét valakinek (vagy ő hozza), az első lépés, hogy elolvasom, kipróbálom, hogy én hol látom magam benne, elgondolkozom, nekem mit jelent. Tulajdonképpen egy miniterápiát csinálok magamnak 15 percben, majd utána le is teszem a dolgot. Onnantól kezdve én már 100%-ig csak egy csatorna vagyok, és azért kérdezek, hogy megtudjam, neki mi köze van a történethez. Ha folyamatosan az foglalkoztatna, hogy nekem mi közöm van a történethez, óhatatlanul irányítanám a kliensemet, rákényszerítenék valamit, amiből nem derül ki semmi őróla. A kapcsolatot kell megtalálni. Mindig megnézzük, hogyan kerül a kapcsolódási ponthoz. Mindig eljön egy pont – és ez nagyon érdekes-, ahol elkezd befelé nézni, amikor már nem a külső viszonyait nézi, hanem belülről rendeződik.
Ez egy konkrét pillanat, egy látványos, érezhető momentum, amit el kell kapni?
Igen, és nagyon ébernek kell lenni. Ezért nem szabad magamat belevinnem a mesébe, mert akkor nem figyelnék rá, nem venném észre, hol tart.
Gyerekekkel is dolgozol, úgy tudom. Őket milyen tünetekkel hozzák el a szülők általában hozzád?
A kicsik szorulás, alvászavar, evészavar miatt, a kisiskolás korosztály általában teljesítménykényszerből fakadó szorongás okán kerül hozzám. Sajnos 10-11 éves gyerekekről beszélünk, akiknek pánikszerű, szorongásos tüneteik vannak. Ez engem mindig megráz. Kis makett felnőttek, akiket már most agyonnyom az elvárások súlya. De olyan krízisekkel is el szokták még hozni őket, ami olyan speciális életeseményhez köthető, mint a családban bekövetkező haláleset, válás, vagy egyéb nagy változás. Találkozom tanulási nehézségekkel küzdő, integrálódni nem képes gyerekkel is, aki nem ül nyugton, nem csinálja azt, amit a tanár mond. Ha nem lehet konfekció méretre szabni a gyereket, akkor már mindjárt rossznak minősül, és akkor időnként itt landol. Ez azért jó neki, mert ilyenkor azon dolgozom, hogy higgye el, hogy ő nem egy hibás, hanem a sokszínűség része. Az a cél, azt megtanulni, hogy ő kapcsolódjon a világhoz, hogy megtanulja, van helye a világban. Nem úgy szabjuk át, hogy ő megfeleljen a világnak. Azok az elvárások, amiket a gyerekekkel szemben támasztanak, számomra megrázók, pedig én olyan gyerek voltam, akitől úgy kellett elvenni a tankönyvet. A mai iskoláskorúak (vagy még kisebbek) túlnyomásos felnőttek tüneteit produkálják, és nem jó.
Ha már gyerekekről beszélünk: a Tieid hogyan profitálnak abból, hogy édesanyjuk ilyen segítő munkákat végez?
A gyerekeim tudnak mesét hallgatni, és tudom, hogy ez érték, mert ez amúgy már egyre kevésbé jellemző. Sokszor nagyon kell küzdenem, hogy egy 5-6 éves gyerek meg tudjon hallgatni egy 5 perces mesét. Ez azért van így, mert túl sok a képi inger kívülről, így az ő képi látásuk nem fejlődik ki optimálisan, illetve el van sorvasztva. Olyan színes, szagos világban élünk, olyan külső ingerek jönnek, ahol minden túl van nyomva. Egy mesehallgatás alatt, ugye látszólag semmi nem történik, csak gurigázhat valamivel és hall valamit. Meg kell tanítani őket képeket készíteni. Na, ezt az én gyerekeim tudják. Nekem van egy túlmozgásos fiam, aki nem diagnosztizált hiperaktív, mert nem engedtem rátenni erre a sínre. Ő a mozgás útján tud tanulni, akkor tud figyelni. Mesehallgatás közben elkészíti a belső képeket, emlékszik rá, tud hozzá kapcsolódni, és ez jó. Amit még tudnak az én gyermekeim: ismerik a világ rendjét, mert a mesékből ez kitudható. Tudják, hogy az élet rendje a halál, anélkül, hogy én ezt kimondtam volna. És ezzel rendben is vannak. Ők is modern gyerekek, nyomkodják a tévét, a tabletet. Ezektől én nem akarom elzárni őket, mert nem költöztünk jurtába, itt élünk ebben a világban, aminek az is része, hogy ezeket az eszközöket használni tudják. Határok viszont vannak. Nincs saját kütyüjük, hanem csak a mi felügyeletünkkel szűrt dolgokat nézhetnek.
A Te gyerekeid milyen meséket hallgatnak? Annak van jelentősége, hogy nekik mit mesélsz?
A gyerek azt hallgatja, amivel anya dolgozik (nevet), hozzáteszem, hogy nálunk nem tud rossz könyvért nyúlni a polcon. Nálunk nincs olyan, amivel nem tudok azonosulni. Én minden nap olvasok, mesét, de nekem a munka is az. Kedvtelésből is sokat olvasok, aminek 85%-a népmese, a többi meg olyan, amit én szeretek.
Végül nem hagyhatom ki a kérdést: melyik a kedvenc meséd most, és abban mi a kedvenc momentumod, azaz, Te hol tartasz most?
Jó a kérdés, ugyanis nekem egy évig a Sárkánykirály volt a mesém, de pár hete (hónapja) már végeztem vele. Több mint 1 évet töltöttem abban annak is egy képében. Hosszú folyamat volt, mire azt megértettem és túljutottam rajta. Most felbukkant egy történet, amivel nyáron dolgoztam. Ez egy arab mese, aminek a címe A párductekintetű Fidda. Ez lesz, amibe belelépek ismét, mert van vele dolgom, több ponton is. Van egy momentuma, egy ígéretként csuklóra kötött vörös fonálról, én most annak fogok a végére járni…