Sokan, sokféleképpen élik meg a fényképezőgéppel történő alkotást. A fotográfia iránt elköteleződött alkotók útja, stílusa, szenvedélye más-más forrásból táplálkozik, amit maga az eredmény ad vissza a legjobban. Horváth Krisztina képein a tisztaságot, a játékos kísérletezést láttam meg elsőre, ami mögött mégis egy erős tudatosságot véltem felfedezni. Azt hiszem, beszélgetésünk jól visszaadja mindazt, amiről ő szól, amit képvisel.
Vissza tudsz emlékezni arra, mikor és hogyan kapcsolódtál a fotográfiához?
Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a művészetekhez való kapcsolódás mindig megvolt bennem. A szüleimnek volt fényképezőgépe, de sokáig kizárólag az ő privilégiumuk volt használni. Sokáig nem adták oda nekünk, gyerekeknek. Az egyik nyaraláson aztán mégis megkaphattam egy-két kattintás erejéig. Amikor előhívatták a képeket, a szüleim mondták, hogy meg tudták különböztetni azokat, amiket én csináltam. Azt hiszem, valahonnan indult el ez az egész. Hullámzóan indult, hol erősebben, hol csendesebben, de a fotózás végig mellettem volt.
Mikor élesedett be? Hol kezdődött az új időszámítás, amikor már nélkülözhetetlen eszközöddé vált a kamera?
A hét éves multinál töltött idő felébresztett, és elhatároztam, hogy felállok és elindulok, kipróbálom, milyen az, amikor azt csinálom, amit szeretek. Az ezt megelőző évben halt meg apukám. A húszas éveim végén voltam, kerestem valamit, ami feltölt. Amikor rátaláltam Stalter György fotókurzusára, mégsem mertem egy évig felkeresni, a hirdetést is elvesztettem. De szerencsére egy év után egy villanypóznán újból szembe jött. A magyar fotográfia nagyjai tartottak itt előadást: Stalter György, Eifert János, Vékás Magdolna, Baricz Kati. Alig mertem elhinni, hogy ennek a része lehetek. Analóg géppel kezdtem el fotózni. Mindent lefényképeztem ami körülvett, gondolkodás nélkül. Szinte nem is az elkészült kép érdekelt, hanem ennek a belassuló, megfigyelő fotós szerepnek az újszerűsége.
Mi volt a legizgalmasabb, amit ekkor adott a fotózás?
Azt éreztem talán, hogy titokban beleszagolhatok egy izgalmas világba. Olyan tüzet kezdtünk meggyújtani, ami továbblendített az akkori holtpontról. Sok évig elfojtottam magamban az érzéseket. Ez a kurzus visszaadta a játékkal való kapcsolódást, és egyfajta szabadsággal ajándékozott meg. Ezt egyik tevékenységnél sem éreztem még soha az életemben ilyen erősen.
1. Önarckép zellerrel 2. Önarckép – mobilfotó-sorozat – részlet 3. Önarckép bemozdulással fotók: Horváth Krisztina
Feltételezem, belekóstoltál szinte minden fotós irányzatba.
Szerintem mindennel próbálkoztam. A lényeg azonban az életérzés volt. Hogy fogod a gépet és elindulsz, szinte céltalanul a városban, megpróbálod letapogatni, ami körbevesz. Ennek az izgalmára, a szenvedélyére máig jó visszaemlékezni. Az idő ilyenkor lelassult, egy teljesen másik dimenzióba kerültem. Jó képet szerettem volna készíteni, de maga a folyamat legalább annyira tetszett, amibe belecsöppentem. Erre ma is ugyanúgy rá tudok csodálkozni.
Nem is arra gondolsz, hogy mi lesz a vége, hanem hogy mit fogsz tudni látni?
Van úgy, hogy eltervezek dolgokat, hogy szeretném megcsinálni, de a véletlenek sokszor felülírják az eredeti elképzeléseket. Az útkeresés során ezt is megtanultam. Ami végképp ráterelt erre az útra, az a Szellemkép Szabadiskola volt, ahol nem a technikai részre mentek rá elsősorban – ami számomra nagyon kedves volt – hanem inkább egyfajta látásmódot kaptunk. Fuchs Lehel iskolájában fantasztikus tanári karral és osztállyal találkoztam. (Vancsó Zoltán, Zalka Imre, Kerekes Emőke, Pályi Zsófia, Szarka Klára, Sióréti Gábor, Balla Vivien, Asztalos Tamás) Nem tudok elég hálás lenni nekik. Egy olyan szikrát lobbantottak fel bennem, ami a mai napig ég, és nem hagy nyugodni. Remélem ez így lesz még jó sokáig. Itt hétről hétre feladatokat kaptunk, amiket közös konzultációval elemeztünk. Meghökkentő volt az ész nélküli kattintgatások után a gondolkodó exponálás eredményét viszontlátni. Itt született meg az első képem.
A munka mellett sokszor nem volt időm helyszínt vagy alanyt keresni a házi feladatokhoz, így nagyon sokszor otthon, a mikrokörnyezetemben és magamon kísérleteztem éjszakába nyúlóan. Talán itt kezdődhetett a beszűkült eszközökből nyíló szabad játék. Egyre bátrabb formákat mertem kipróbálni, vagy önmagamhoz képest bátrabban mertem csatlakozni más közösségekhez, vagy próbáltam meg kiállításokat, vagy pályázatokat.
Ami a képeidről eszembe jut, az valóban a kísérletezés. Örülök, hogy a szavaid is ezt igazolják.
Jól érzed. A szabad játékkal tud a legjobban fejlődni az ember. Kerekes Emőke volt a kísérleti fotó vezető oktatója, ő mutatta meg azt, hogy régi, hagyományos labortechnikával, fényképezőgép nélkül, szinte manuálisan belenyúlva, miképp tudunk képet alkotni. Nekem az lett a szerelmem. Itt éreztem azt, hogy nekem ez a hangom. Ebben csúcsosodott ki az első igazi alkotói folyamatom, a diplomamunkám.
Ez egy fotogram sorozat lett, amihez a régi családi fotóimat, saját múltam egy-egy darbaját használtam fel. A fotogram a tárgyak árnyéka fotópapíron. Kivágtam a pozitív papírképekből elemeket, azokat raktam rá fotópapírra és világítottam le, ahogy Moholy-Nagy is csinálta. Az így keletkezett képnél teljesen fekete a háttér, túlnyomórészt ez dominál, amiben egy-egy fehér elem árnyékszerűen fölfedezhető. Megtetszett ez a leegyszerűsítés, hogy ez a kevesebb, mennyire több. Ez is egy Szellemképes útravaló.
A diplomamunkád adott neked magánemberként is valamit? Kérdezem ezt elsősorban a fotogram misztikája miatt…
Azt hiszem, nem merek szembenézni bizonyos dolgokkal, például a halállal sem. Sokszor szorongok. Azt érzem, hogy a fotózás nagyban segít a szembenézéssel és a szorongás oldásában is. Amit a képalkotás folyamatában megélek, az integrálja a külső és belső történéseket. Nagyon sok mindent tudok befolyásolni a képkészítés során, és nagyon sok mindent nem. Bámulatba ejt, hogy a tudatos és a tudattalan hihetetlen összjátékából mennyire harmonikus elegy alakulhat ki egy ilyen munka során. Azt hiszem, a racionalitás és a spiritualitás egyformán közel áll hozzám. Az alkotói folyamatban is ezt érzem. Amikor elkezdtem laborálni, annyira lázban égtem, hogy még jegyzeteltem is a tapasztalatokat. Megdöbbentett például, hogy ahhoz, hogy elérjem a tökéletes fehér hátteret a laborálás során, ahhoz előbb el kell érnem a tökéletes feketét. Amikor ezeket utólag elolvastam, megdöbbentem: Úristen, ez nem csak a fotózásról szól…
Melyik munkafázis ad neked a legtöbbet?
Azt hiszem, az mozgat meg a legjobban, amikor nincs meg minden feltétel az ideális fotózáshoz, vagy közbelép egy váratlan helyzet. A hiány vagy hiba eredményez egy alternatív választ. Mind a digitális, mind az analóg munkáimban ez egy összekötő kapocs.
1. Képfaragó Műhely 2. Átemelések – sorozat -részlet 3. Tájkép – sorozat – részlet fotók: Horváth Krisztina
Mennyiben változott az alkotói munkád a kislányod születését követően?
Helyzetbe hozott az anyai szerepkör. Luca után eljött a szabadság. Megint a szabad játék lett a jelszó. Érdekes az is, hogy amíg ő nem volt, azt éreztem, hogy nincs időm semmire. Amióta megszületett, nagyon kevés szabadidőm van, de azt maximálisan kihasználom. Most napi szinten fotózom. Az anyaság segített pozícionálni magam, sokkal határozottabb lettem. Elkezdtem komolyabban gondolkodni a pályáról, ami nagyon jól esik, most valahogy nem félek. Előtte külső pontokra fókuszáltam, nagyon meg akartam felelni egy torz ideának. Azt hiszem ez most tünedezőben van.
Ismertem Luca előtt is, amit csináltál, és összehasonlítva az utána készültekkel, felfedezhető egyfajta változás, amit nehezen tudnék körülírni.
A fotózás egy kísérőjelensége az életemnek. A fotó egy lenyomata annak, amilyen szakaszban éppen vagyok.
Békásmegyeren lakunk, sokat sétálunk. Amikor a kislányom elalszik a kocsiban, én akkor tudok fotózni. Luca által kezdem megtanulni rangsorolni, hogy mi fontos és mi nem. Bizonyos szempontból leegyszerűsíti az életem, segít a lényegre fókuszálni. Azt hiszem a mobilfotó-sorozatomban is ezt élem meg most.
Nagyon tetszik nekem a minimalizmus, a leegyszerűsített környezet, az absztrakció az olyan mindennapi dolgokban amik körbevesznek. Egy szűkebb képkivágással, vagy egy túlexpontált fehér térben, ahogyan feloldódnak a részletek, és megmarad a lényeg, az esszencia. Történhet ez a felismerés egy drótkerítéssel vagy egy ház falán málló vakolattal.
Ugyan a nagy gépemet nem viszem magammal mert nem praktikus, mobillal fotózom. Szeretek vele dolgozni. Amikor visszanézem azt a rengeteg kis index képet, annyira szép látni egy fotónak a megszületését, ahogy rátalálsz egy témára, ahogy kibontod.
Melyik kedvesebb munka számodra: a sorozat vagy az egyedi fotó?
Van, amikor egy képbe bele tudom sűríteni a mondanivalót, de valamikor egy sorozatban tudom elmondani, amit szeretnék. Nagyon sokszor gondolkozom sorozatokban. Szeretem, ahogyan egy sorozat felépül, ahogyan mesél, ahogyan rímelnek egymásra az elemei. Nagyon szeretem ezt visszafejteni a nyersanyagból. Mint egy szobrász, aki lefejti a felesleget, és a végén ott van pár kép, ami a legjobban sűríti az akkori mondanivalómat. Önálló/egyke képeim is születnek. Talán ezeknél nagyon pontosan minden képi elemnek a helyén kell lennie egy zárt rendszerben, hogy működhessen. Nekem ezek talán ritkábbak. Szeretem a sorozat szabadságát, ívét, sorrendiségének játékát.
A Képfaragó Műhelyről is mesélsz nekem? Az a másik gyermeked, ami nagyon saját.
Szeretem az újrahasznosítást minden életterületemen, a fotográfiában is, ahol a családi fotókat hasznosítottam újra a diplomamunkámban. Tetszik ez a játékosság, eszköztelenül képet alkotni. A Képfaragó Műhely egy workshop, ahol régi fotókat hasznosítunk újra egyszerű kézműves technikák segítségével. Egyfajta emlékgondozás. A műhely egyszemélyes történetből indult, de mára szinte egy közösséggé nőtte ki magát. Korunk folyamatosan növekvő digitális képi anyaga egyre nagyobb megerősítést ad a régi, papír alapú fotók újragondolásához. Az alkotók a régi fotók iránti szenvedéllyel és az alkotás szabadságával játékosan újrarendezik a múlt pixeleit. A közösségi kapcsolódás szeretetével, egymást inspirálva írják így a műhely történetét. Ez több éve működik, nagyon sok fesztiválon vettem részt, meghívnak kulturális intézményekbe, és egy OKJ-s fotós suliba óraadó lehettem a workshoppal.
Hogy kell elképzelni egy ilyen csoportos alkotást?
A fesztiválokon szabad alkotás folyik, a fotófestéstől kezdve, a hímzésen át a szövésig.
A fotósuliban irányítottabb munka zajlott, képi elemekkel játszottunk, megnéztük, hogy mitől működik egy kép, manuálisan szétszedtünk és összeraktunk kompozíciókat. A Műhelyben beszélgetünk arról, hogy ki hogyan nézi vissza a régi képeit, hogyan gondozza a digitális, vagy a papíralapú archívumát. Alkotás és beszélgetés, mint egy fonóban.
A Képfaragó Műhely, az alkalmazott fotográfia és az art vonal jól meg tud férni egymás mellett?
Egyik terület táplálkozik a másikból, és ez boldoggá tesz. Ez a három terület, ami kialakult így a fotós életemben, hatnak egymásra, és átjárhatóak. Nem kell átkapcsolnom állandóan az agyamat, inkább inspirálja egyik életterületem a másikat.
Azt érzem, hogy van egy szakmai közösség körülöttem, akikkel bármikor kapcsolódhatunk egymáshoz. A közös történet és szenvedély talán, ami összeköt, és ez biztonságot ad. A fotózásnak van egy magányosabb oldala, azt is nagyon élvezem. De elengedhetetlen a kapcsolódás, a más emberekkel való tapasztalatcsere ahhoz, hogy egészségesen működjön.
Mennyire fontosak számodra a visszajelzések?
Szeretném, ha a képeim megérintené az embereket a hétköznapokban és a szakmában is. Visszajelzés mindkét színtérről, hogy jól beszélem ezt a nyelvet. Azt hiszem szükségem van erre a szeretetre, visszajelzésre, hogy továbblendítsen. Jó érzés nagyon, ha a szakmának vagy számomra ismeretlen embernek tetszik, amit csinálok. Tagja vagyok a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületének, ez a tagság motivál arra, hogy megtaláljam, hogy a fotónak hogyan lehet aktívabb jelenléte a hétköznapok színtereiben.
Úgy érzem, hogy a korábbi manuális képalkotás bemelegítés volt, előszoba volt a fotózáshoz. Szeretnék professzionálisan dolgozni mindhárom területen. Azt hiszem ezt nekem fontos kimondani, ez is egy cél volt. Nem vagyok őstehetség, de azt érzem, hogy van valamilyen nagyon erős vonzódásom a képi világhoz. Ennek szeretnék utána járni. Ebben szeretnék lenni nap mint nap.
Örülök, hogy már meg tudom fogalmazni, miért fotózom. Fotózás közben elfogadom magam, és ezt a teljességet nem éreztem eddig. Hálás vagyok, hogy rátalálhattam erre a nyelvre, amelyen úgy érzem, a legtisztábban tudok kommunikálni önmagam és a világ számára. Segít elhelyezkedni, kapcsolódni, megállni és továbbmenni.
Még több fotó Horváth Krisztától közösségi oldalain:
Borítókép: Selfi – mobilfotó sorozat – részlet – Horváth Krisztina